M
E
S
E
A
S
Z
E
G
É
N
Y.
E
M
B
E
R
R
Ő
L
A
K
I
T
V
E
R
T . A.
F
E
L
E
S
É
G
E | ..
| Hogy az embert megverje valaki, az magában sem kedves állapot, de hogy éppen a felesége verje meg, az különösen kellemetlen gondolat. Ezt a szegényt mindennap megverte.
Megverte, ha későn kelt fel, megverte, ha bepiszkolta mellényét, ha étel közben elejté a kanalat, megverte, ha szólt, megverte, ha nem felelt, megverte végre, ha semmit sem vétett is, csupán azért, hogy megmutassa, miképpen ő az úr a háznál.
Mert nemhogy a férj vette volna feleségül az asszonyt, hanem az asszony vette férjül az embert, ennélfogva megverte mindennap.
Egy napon azért döngeté el szegényt, mert a gondviselésére bízott pulykák közül egyet elkapott a héja. S ekkor valóban igaza volt az asszonynak, mert lehet-é annál nagyobb vétek, mintha a férj nem őrzi meg a pulykákat, melyeknek pásztorává tétetett.
Ígérte is nagy töredelmes szívvel, hogy ezután vigyázni fog, s ha máskor eljön a héja, megmondja neki: hogy hozza vissza a kis pulykát, mert őt verték meg miatta.
Történt egy napon, hogy a menyecske valamiféle gyümölcsöt főzött be nádmézzel és fahajjal és szegfűborssal, ahogy azt úri házaknál látta, gondolván, hogy jó lesz majd karácsonyra.
A férj kuttogva leste a sutból az ismeretlen főzeléket: soha nem látott ő sem nádmézet, sem szegfűborsot és fahajat: azt sem tudta elképzelni, hogy tisztességes asszonyi állat mi okért főzi meg a gyümölcsöt, melyet az Isten nyersnek teremtett? Azt kezdte hinni: hogy a felesége boszorkány, s amit ott főz, az valami ital, melytől ő majd lóvá vagy bivallyá válik.
Végre bátorságot vőn magának, s nagy elszántsággal megkérdé, hogy mi lesz abból ott a tűzön?
A menyecske attól tartva, hogy ha megtudja az ember a csemege mivoltát, még megtalálja torkoskodni: azt felelte neki: méreg! gyilkos és halálos méreg, a patkányok számára készül, nehogy megtaláld kóstolni, avagy csak a főzőkanalat is megnyald, mert rögtön szörnyethalsz tőle.
A férj rémülve érté meg a dolgot, s azontúl ebédnél mindig megnézte a kanalat, hogy nem azt tették-é elébe, mellyel a mérget keverték, s egyszer amint a lábasban felhozták a fordított kását, ráismert az edényben ugyanarra, melyben a mérget főzték, s menten fölkelt az asztaltól, és éhen maradt, azt mondva, hogy nem tud enni.
Egyszer az asszonynak be kellett menni a vásárra, az urára tehát ráparancsolt, hogy mit tegyen és mit ne tegyen: hogy tüzet ne rakjon, hogy a házat nyitva ne felejtse, de kiváltképpen, hogy a méreghez ne nyúljon, hanem őrizze odakünn a kis pulykákat, kikből egyet se próbáljon elvinni a héja.
Az ember megfogadta, hogy jól fogja magát viselni, s ,,megállj, héja”, gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad: s azzal fogta a kis pulykacsibéket, egy zsineggel lábaiknál fogva egymáshoz kötözte valamennyit, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult, a csibéket készakarva elhagyta jó messzire menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani.
Az összekötözött pulykák sírtak-ríttak s nemsokára megjelent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal.
Képzelem, hogy bosszankodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsinegeket. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Ahá! kiálta kacagva az ember, de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi hozzá volt kötve, annál fogva elvitte valamennyit, a kis csirkék lógtak hosszasan a levegőben, mint a papírsárkány farka.
,,Megállj, héja!” kiálta a szerencsétlen pulykapásztor, ,,add vissza a csibéimet” — s futott lelkendezve utána, ríva kergette a szomszéd határig, ott eltűnt szeme elől, s a boldogtalan kétségbeesve fordult hazafelé.
Mit csináljon most a nyavalyás? A felesége, ha megjön, agyonüti, az bizonyos. Gondolkozott, mit hazudjon? De csak megállott az esze. Végre nagy gondolatja jött: ha már a pulykák elvesztek, úgy sincs minek élni tovább, tehát meghal, el fogja ölni magát, úgy kikerüli a verést, még tán majd meg is siratják.
Ily elszántan bement a házba, istennek ajánlá lelkét, búcsút vőn az egész világtól, nekiment a befőzött gyümölcsnek, s azt keserves könnyhullatások között a fenekéig megette!
Akkor aztán lefeküdt a sutba, behunyta a szemét, s kezét szépen összetéve várta közelgő halálát.
Amint ígyen haldokolnék, íme, jön a felesége: még künn volt, mikor már kiabált rá, de ő nem akart felelni, hadd ijedjen meg majd, ha a holttestét meglátja.
Hát te alszol? — kiáltott rá a feleség. Te renyhe, lusta naplopó! Merre vannak a kis pulykák?
Elvitte őket a héja — gyónt az ember egy haldokló nyugalmával.
El is visz téged az ördög, vagy én csaplak mindjárt agyon.
Ne fáraszd magad, jó asszony, szólt szaggatott hangon a férj, szemét égnek meresztve, úgyis meghalok legottan. Érezve bűnöm nagyságát, mind bevettem azt a mérget, mit a patkányoknak főztél.
Az asszony meglátta az üres bögrét, melyet a halni kész ember akkor is a fülénél fogva tartott összekulcsolt kezei közt egy mártír elszántságával az arcán.
Nem tudta, hogy mérgében pukkanjon-é, vagy nevettében.
Végtére is nevetésre vált a dolga, s ez egyszer nem verte meg a szegény embert. |
