Illusztráció: Aranyosi Ervin
.
Aranyosi Ervin: A két nagyszájú veréb
.
Talán egyszer,
talán régen,
talán éppen egy mesében,
élt egy veréb, persze szürke
- ki a levet összeszűrte,
egy verébbel, aki látott,
éjszaka is napvilágot.
Vagy nem látta,
vagy csak mondta,
- állította az a ronda,
- hogy felszállt a magas égig,
s a sasok is azt beszélik,
- "elrepült a nap felett!"
Mert egy templom fura tornyán,
- hol kereszt még sose volt tán -
bizony egy nap ragyogott!
A hiú erről gagyogott,
vagy csiripelt saját nyelvén,
- kis medál volt tollas mellén, -
ami nem tett egyebet,
dicsérte a verebet.
Nos a két nagyszájú hős,
- pici volt, s nem ijedős -
egy szép napon megbeszélték,
- mert a cél a legfőbb érték, -
hogy szárnyaik erejével,
akarattal és nagy hévvel,
ha nem is a messzi égről,
de a templomnak tetejéről
legurítják a napot.
Ötletüket tett követte,
s a gyanútlan napfelkelte
mikor rájuk kacsintott,
furcsa látványt láthatott:
Tollazatuk felborzolták,
bögyüket degeszre fújták,
s pöffeszkedve keltek útra,
fel a magas torony csúcsra,
- lelökni azt a napot.
Ám a felkelőnap fénye,
szikrát szórt a négy szemébe,
a két orvul támadónak,
a két rosszat akarónak.
Elvakítva mit se láttak,
egymás karjaiba szálltak,
ám így nem tudtak repülni,
fogságukból menekülni.
Minél jobban kapaszkodtak,
annál gyorsabban zuhantak.
Hamarosan földet érnek,
s véget ér két röpke élet.
Ám de látta ezt az isten,
kigondolta hogy segítsen,
a hullóknak utat mutat,
így találták el a kutat.
Templomkertben kútba estek,
becsobbantak a kis testek,
egymás szárnyát eleresztve,
kerek nagy szemet meresztve,
kászálódnak ki a vízből,
egyik csuklik, másik prüszköl.
Alább hagy a büszkeségük.
örüljünk, hogy nem lett végük.
A mesének tanulsága,
kinek túl erős a vágya,
bármily magasra elérhet.
Ám, de attól óvlak téged,
- hiúságod, fösvénységed,
nagyra vágyásod vezessen.
Nem úszták volna ezek sem
meg a dölyfös, kalandjukat,
ha nem lelik meg a kutat...
2011. április 18. - A vers társszerzője Hódos Rózsa
