Utassy József: Fekete ének
.
Zene szól, lassú pentaton zene,
négy férfi viszi anyámat vállon,
fölsír bennem a durcás kisgyerek:
„No, most kiabáljon!"
.
Július huszonharmadika van,
gyászlobogó suhog, tömjénfüst száll,
már-már kibuggyan ajkamon a szó:
.
Püfölik szívemet a harangok,
tombol a Nap, ingét tépi a táj.
Búcsúzni jöttem, s te bántasz megint:
most versz meg igazán.
.
.
Utassy József: Sugdos a sátán
.
Még mindig nagyon fontos vagy magadnak!
Kobakodra tonzurát süt a Hold.
Nagy égüres szemeid rám tapadnak:
mi kéne, ha vóna, szegény bolond?!
.
Amióta anyád a föld alatt hál,
házatokban fekete csönd lakik.
Mire vársz még? Oly egyedül maradtál.
Döfd magadba a kést markolatig!
.
.
Utassy József: Halál, Te dög!
.
.
Halál, te dög, minek szépítselek én,
hiszen úgy hullunk el, akár a barmok,
talpam alatt vigyorog a televény,
férgek zsivaja harsog!
.
Halál, te dög, dehogy szépítelek én!
Tíz körömmel csikarnám össze arcod,
lapockádon vad indulót dobolnék:
marsot, Radetzky-marsot.
.
.
Halál, te dög, adj már nyugalmat végre,
hadd görgessek versem ormára pontot,
föntről a vadludak győzelmi V-je
jajgattatja le rám a horizontot.
.
