.
Faludy György - Amerikai választás
. Amerikai katona voltam, de nem az Egyesült Államok polgára, és így nem kaptam szavazólapot. A ragyogó november eleji napsütésben három bajtársammal ültem a Palo Alto-i egyetem Stamford kertjében. Felettünk a kék égen blimpek röpködtek, parányi repülőgépek, melyek esetleges japán támadások megakadályozására voltak a levegőben. Három bajtársam közül ketten írók voltak, mégpedig Wycoov könyvtáros, Ossurio, aki egy másik nagy egyetemen tanított, valamint a fiatal bostoni fiú, Saltonstall. Az egyetem nagyrészt katonai táborrá volt átalakítva. Mi ott ültünk hárman, és a Wake melletti tengeri és légi csatáról beszélgettünk, ahol a japán hajóhadat az első katasztrofális vereség érte. Zárójelben megjegyezve: érdekes jelenség, hogy Magyarországon minden barátomról, ismerősömről, ellenségemről tudom, hogy melyik párthoz tartozik. Az Egyesült Államokban, ahol ideológiai vitát senki nem folytat senkiről, nagyjából, vagy csak kevés emberről tudom, hogy a republikánus vagy a demokrata párthoz tartozik, vagy egyikhez sem. Ahogy ott ültünk, Wycoov fölállt és tudomásunkra hozta, hogy szavazni megy a közeli parancsnoksági épületbe behozott szavazógéphez. Fél óra múlva visszajött, és folytattuk a beszélgetést Wake szigetéről. Senki nem kérdezte meg, hogy melyik pártra szavazott; ezt megkérdezni nagy illetlenség lett volna.
Wake szigete után megegyeztünk abban, hogy a csendes-óceáni stratégiát nem a két vezér, MacArthur tábornok vagy Nimitz tengernagy, hanem Roosevelt találta ki; hogy az óriásra nőtt Japánt nem egymás utáni ütközetekben kell megverni, hanem „ugrani” kell, azaz egyes szigeteket támadás nélkül kell magunk mögött hagyni, hogy az éhségtől elpusztuljanak. Mikor itt tartottunk, a két katona, Ossurio és Saltonstall felálltak, hogy ők mennek szavazni. – Egy kérdésem azonban lenne tehozzád – szólt nékem Ossurio. – Mikor a japánok álnokul és minden bejelentés nélkül megtámadták Pearl Harbort és a Fülöp-szigeteket, és támadásuk mögött sok ezer halottat hagytak, és az Egyesült Államok csendes-óceáni hajóhadának nagy részét elsüllyesztették, Amerika Roosevelt beszéde után föltámadt addigi semlegességéből, és egységesen bosszút esküdött. Nemrég azonban – méghozzá igencsak magas helyről – arról értesültem, hogy titkosszolgálatunk előre értesült Japán orvtámadásáról, és valamennyi amerikai helyőrségnek értesítést küldött, kivéve Pearl Harbornak és a Fülöp-szigeteknek. Nyilván te is tudsz erről. Azt hiszem, ha ilyen értesítés kimegy, nem ezer, hanem húsz halott marad a Pearl Harbor-i helyszínen, és repülőgépeinket nem pusztítják el a földön. De a lényeg az, hogy az Egyesült Államok népét másképpen nem lehetett közönyéből felrázni. Én azonban nem tudom Rooseveltnek a sok ezer Pearl Harbor-i halottat megbocsátani, hiszen ő az egyetlen ember, aki a titkosszolgálat híreit útjukra tudta bocsátani, vagy el tudta süllyeszteni. Mit csináljak? Szavazzak a sok ezer fiatal matróz meggyilkolásáért felelős Rooseveltre, vagy az ártatlan Wilkie-re? Mit szólsz ehhez, George?
Magam is tudtam a kérdésről, és folyton arra gondoltam, hogy a legjobb elmék is súlyosan vétkeznek, amikor a háborúban nincsen más útjuk, mint a bűnözés, de tanácsot adni Ossurionak ebben a kérdésben nem tudtam. – Én bizony Rooseveltre szavazok – mondta Saltonstall –, akármi is legyen az igazság. Amikor visszajöttek, Ossurio pihegve mondta: – Mégis Rooseveltre szavaztam, ő vezette mindeddig kitűnően a háborút, és hamarost ő nyeri meg. – Én viszont – mondta Saltonstall – Wilkie-re szavaztam. Ahogy a szavazógép előtt megálltam, eszembe jutott, mit mondott nagyapám és apám Rooseveltről. Hogy egy előkelő holland rablóbandának a feje, aki hatalma alá akarja hajtani az Egyesült Államok népét. Hirtelen a családi tradíció vett erőt rajtam, és Roosevelt ellen szavaztam.
Az Egyesült Államok demokráciája ekkor 160 esztendős volt. Vajon mikor lesz a mi demokráciánk olyan erős, hogy ilyen kérdések is felmerüljenek benne?
.
Forrás: *** Irodalmi Jelen***
.
