Regős Róbert: Demokrácia házi feladat
.
A pénz egy részét az állam állja, a többit támogatók dobják össze. Rendjén van ez is. Az elnevezésre sem lehet panasz, hisz a mi (no meg részben a horvátoké) Csezmiczei, vagy másképp Cesinge Jánosunk költészetét legtöbben fordításból ismerik, lévén, hogy a magyar irodalmat latin nyelvű líráján keresztül kapcsolta be az európai költészet vérkeringésébe. Így aztán egyetlen személyben képes képviselni a díjjal összefüggő valamennyi alapítói szándékot. Abban sem találhat kifogásolnivalót senki, hogy az elismerés sorsáról öttagú nemzetközi zsűri dönt. Végre valami, amiben minden a helyén van, dőlhetnénk hátra megnyugodva a karosszékben, ha nem épp a magyar rögvalóság venne körül bennünket.
Történt, hogy zsűri tiszteletre méltó tagjai Lawrence Ferlinghetti amerikai költőt találták mindenki előtt érdemesnek a nagydíjra. Nem vagyok irodalmár, megkérdeztem hát egy költészetben járatos barátomat, hogyan is állunk ezzel a Ferlinghettivel. A név hallatán oly szelíd és könnyű mosoly suhant át az arcán, mint amikor a fecskeszárny alig érintve siklik végig a Balaton tükörsima felszínén. Aztán válasz helyett visszakérdezett, hogy mi dolgom vele? Mondom, nekem különösebben semmi, csak hát ő volna a Janus Pannonius-nagydíj első díjazottja. Az előbbi derűt hirtelen komor árnyék felhőzte, ahogy a nevezett tó színe vihar előtt váratlanul zöldre vált.
Félszavakból is értjük egymást, hát én szólaltam meg újra. „Olvastad, hogy nem fogadta el?!” „Nem.” „Akkor honnan tudod?” Erre hosszú és kissé melankolikus okfejtésbe kezdett arról, hogy Gregory Corsot ugyan jobban kedveli a kisemberekkel való együttérzés megszólaltatása miatt, de az ő rangsorában Ferlinghetti bizony megelőzi a kultikus figurává dagadt Allen Ginsberget, még akkor is, ha a Janus Pannonius-nagydíjra felterjesztett költő a hippi költészetnek legfeljebb a perifériáján helyezhető el. Ez a peremhelyzet is elég volt azonban ahhoz, hogy a beatkorszak képviselőire oly jellemző radikalizmussal ragaszkodjon értékrendjéhez, melynek középpontjában az egyén szabadsága állt. Ebből adódóan elképzelhetetlennek tartja, hogy a 94. életévében járó, ám még mindig radikálisan gondolkodó költő elfogadjon egy olyan díjat, amelyhez köze van egy alapos demokrácia-deficittel rendelkező kormánynak. Aztán hirtelen szavalni kezdett:
Nyugvó nap
késlelteti az éjt
Felfüggesztve minden az időben
A kozmosz visszatartja lélegzetét
Sűrű csönd a levegőben
Élet lüktet mindenütt
A halál nem létezik
Mélyet szívott sodrott cigarettájából, s elnéztem, amint hosszan „visszatartja lélegzetét”, akár a kozmosz. Ez a szippantás érttette meg igazán azt, ahogy Ferlinghetti az elismerést fogadta. „Mivel a díjat jelenleg részben a magyar kormány finanszírozza, és mivel a jobboldali rezsim politikája a tekintélyelvű irányítás felé, következésképpen a szabad véleménynyilvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik, nem tartom lehetségesnek, hogy az Egyesült Államokban elfogadjam a díjat”.
Te jó ég, tényleg jó, hogy van költészeti díja Magyarországnak. Október 23. előtt pár nappal egy sokat látott ember a díj apropóján példát mutatott abból, mit jelent komolyan venni és képviselni a szabad véleménynyilvánítást és a polgári szabadságjogokat. Olyan időkben, amikor a felemelkedés zálogának sokan a pontosan soha körül nem írt rendet tekintik. Lawrence Ferlinghetti 2012-ben megmutatta, amit se kormányok, se hivatalok, se politológusok, se politikusok nem képesek nála hitelesebben képviselni. A szabadságba és az emberi méltóságba vetett mélységes hit időszerűségét, s az ezek mellett az értékek mellett való következetes kiállás bátorságát. Létezhet-e 1956-nak elevenebb emlékezete?
Forrás: ***Rotapress***
