A nap témája - BAKANCS
.
Tombol a forróság, én meg itt rohadok acélbetétes bakancsban a melóhelyen. Vannak olyan építkezések ahol a bakancson kívül a sisak, védőkesztyű, hosszúnadrág és a védőszemüveg használata is kötelező. Nagyon babásan nézünk ki mikor teljes szerelésben kell elmenni budira.
Most egy könnyített felszerelésem mutatom. Már megfogadtam, ha megérem a nyugdíjat az összes bakancsom eltüzelem.
.
.
.
A minap kedvenc rádióm ecsetelte Van Gogh: Parasztcipők című képét, hogy micsoda esettanulmányt írt róla bizonyos Heidegger nevű filozófus. Az eszmefuttatást nem hallgattam végig, hogyha már egyetemi körökben is tantárgyi téma. Rákerestem e filozófiai gyönyszemre, és be kell vallanom őszintén, harmadik nekifutásra sikerült végigolvasnom a parasztbakancsok nagyszerű méltatását. Az olvasottakból sok mindent nem tudnék visszaadni, én egy mondatban össze tudnám süríteni a lényeget, de aki nagyon tudálékos akar lenni, az nyugodtan jelentkezhet az Elte bölcsész, filozófus karára.
Kíváncsi lennék arra, hogy első nekifutásra sikerül-e valakinek magáénak tudni Heidegger tanulmányát a Parasztcipőkről. Nyilvánítsa ki parasztbecsülettel tetszését, estleg ha még lenne a méltatáshoz hozzászólni valója, azt szívesen venném.
.
.
ELTE - SZABADBÖLCSÉSZET - Esettanulmány - Van Gogh: Parasztcipők
.
Vincent van Gogh Parasztcipők című képét egy híres művészetfilozófiai értelmezés, Heidegger A műalkotás eredete c. 1936-os tanulmánya, majd a körülötte kialakult intellektuális vita tette különösen ismertté.
|
| Van Gogh Parasztcipők (?) 1886 |
A képet közvetlenül tárgyaló heideggeri passzusok:
"Példaként válasszunk egy közönséges eszközt, mondjuk, egy pár parasztcipőt. A leíráshoz még arra sincs szükség, hogy az ilyen használati eszköznek egy valóságos példánya legyen előttünk. Mindenki jól ismeri őket. De mégis, mivel közvetlen leírásról van szó, jó lenne a szemléltetést megkönnyítenünk. Segítségként elegendő valamilyen képi ábrázolás. Erre Van Gogh egy ismert festményét választjuk, aki többször is festett efféle lábbelit. De mit kell ezen oly sokat nézni? Mindenki tudja, hogy mi is egy cipő. Ha éppen nem fa- vagy háncscipő, akkor a talpa bőrből van, s van felsőrésze, e kettőt varratok és szegek tartják össze. Az ilyen eszköz a láb befedésére szolgál. A cipőknek alkalmasságuknak megfelelően, vagyis hogy munkára vagy táncra valók, eltérő az anyaguk és formájuk.
Az ilyen pontos leírás csak azt magyarázza el, amit már amúgy is tudunk. Az eszköz eszközléte ugyanis alkalmasságában rejlik. De miként áll a dolog magával az alkalmassággal? Vele vajon már meg is ragadnánk az eszköz eszközszerűségét? S hogy megragadhassuk, nem kellene-e alkalmazása közben szemrevételeznünk a valamire alkalmas eszközt? A parasztasszony a szántóföldön viseli a cipőt, a cipő csak itt az, ami. És igazából csakis akkor az, ha a parasztasszony munkája során ügyet sem vet rá, rá se pillant és nem is érzi. Jön-megy benne, is így szolgál igazán a cipő. Ezen eszközhasználat során kell rábukkannunk igazán arra, ami benne eszközszerű.
Ameddig viszont csak úgy általában jelenítünk meg egy pár cipőt vagy a képen a pusztán odaállított, használaton kívüli cipőre pillantunk, sohasem tudhatjuk meg, hogy mi is az eszköz eszközléte igazából. Van Gogh festménye alapján még azt sem állapíthatjuk meg, hogy hol áll. Ezt a pár parasztcipőt semmi sem veszi körül, amihez és ahova tartozhatna, leszámítva egy meghatározatlan teret. Még a szántóföld vagy a földút sárcsomói sem tapadnak rá, ami legalább utalhatna használatára. Egy pár parasztcipő ez és semmi más. És mégis.
A lábbeli kitaposott belsejének tátongó sötétjéből a munkásléptek fáradtsága mered ránk. Az otromba lábbeli megszokott súlyosságában benne sűrűsödik a lassú járás szívóssága a szántóföld messze nyúló, örök-egyforma barázdái között, melyek felett ott süvít a zord szél. Bőrébe beivódott a föld zsíros nyirka. A cipőtalpak a földút elhagyatottságát láttatják az ereszkedő alkonyatban. A lábbeliben ott remeg a föld titkos hívogatása, érlelődő gabonájának csendes adománya és rejtélyes lemondása önmagáról a téli föld sivár kopárságában. Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért, az újra átvészelt ínség szótlan öröme, a szülés jöttén érzett remegés és a halál fenyegetésében kelt reszketés. A földhöz tartozik ez az eszköz és a parasztasszony világa őrzi meg. Ebből a megőrzött odatartozásból származva jut maga az eszköz önmagában nyugvásához.
De a képen levő lábbelibe talán csak belelátjuk mindezt, míg a parasztasszony egyszerűen viseli a cipőt. Mintha ez az egyszerű viselés valóban oly egyszerű volna. Valahányszor a parasztasszony késő este súlyos, de egészséges fáradtságtól elnehezülve félreteszi a cipőket és valahányszor még sötét virradatkor újra érettük nyúl, amikor ünnepnapon, amikor ügyet sem vet rájuk, mégis mindig tudja ezt, bármiféle szemlélődés és vizsgálódás nélkül. Jóllehet az eszköz eszközléte alkalmasságában áll, de ez maga az eszköz lényegi létének teljességén nyugszik. Ezt nevezzük megbízhatóságnak. Ennélfogva bocsáttatik bele a parasztasszony eme eszközön keresztül a föld hallgató hívásába, az eszköz által, s az eszköz megbízhatóságánál fogva biztos a világában. A világ és a föld számára, és azoknak, akik hozzá hasonlóan élnek, csak így jelenlévő: az eszközben. Bár e „csak”-ban megbúvik a tévedés; mert az eszköz megbízhatósága ad először az egyszerű világnak védettséget, és ez biztosít a földnek szabadságot az állandó kiviruláshoz.
Az eszköz eszközléte, a megbízhatóság, minden dolgot módja és hatóköre szerint tart egybegyűjtve. Az eszköz alkalmassága azonban csak megbízhatóságának lényegi következménye. Az alkalmasság ott vibrál megbízhatóságában, mert nélküle semmi nem lenne. Az egyes eszköz elkopik és elhasználódik; de eközben maga a használat is elhasználódik, megkopik, bevetté válik. Az eszközlét elsivárul, s puszta eszközzé degradálódik. Az eszközlét ilyen elsivárulása a megbízhatóság elillanását jelenti. Ez az eltűnés, aminek a használati dolgok aztán unalmas tolakodó megszokottságukat köszönhetik, csak újabb bizonyíték az eszközlét eredeti lényegére. Az eszköz elhasznált megszokottsága ekkor mint egyetlen és látszólag kizárólagos létmód kerül előtérbe. S ezzel már csak a puszta alkalmasság lesz látható. Így az a látszat születik, mintha az eszköz eredete az anyagnak formát adó puszta elkészítésben rejlene. Holott az eszköz valós eszközléte sokkal messzebbről származik. Anyag és forma valamint e kettő megkülönböztetése mélyebb eredetű.
Az önmagában nyugvó eszköz nyugalmát megbízhatósága adja. Csak e megbízhatóságot szem előtt tartva mutatkozhat meg az eszköz a maga igazságában. De ezzel még semmit sem tudunk meg arról, amit először kerestünk, vagyis a dolog dologszerűségéről. Azonkívül azt sem tudjuk, amit tulajdonképpen és elsőrendűen keresünk: a műalkotás értelmében vett mű műszerűségét.
Vagy talán észrevétlenül, mintegy mellesleg, megtudtunk volna valamit a mű műlétéről?
Megtaláltuk az eszköz eszközlétét. De miként? Semmiképp sem egy valóban szem előtt lévő lábbeli leírásával és a hozzáfűzött magyarázatokkal; nem a cipőkészítés leírásával; s nem is valóságos használatának eseti megfigyelésével, hanem csak azáltal, hogy odaálltunk Van Gogh festménye elé. E festmény szólott hozzánk. A mű közelében hirtelen máshol lettünk, mint ahol szokásunk lenni.
A műalkotás tudtunkra adta, mi is igazában a lábbeli. A legrosszabb önámítás lenne azt hinni, hogy leírásunk szubjektív cselekvésként a képet először kiszínezte és csak azután helyezte mindezt bele. Ha itt még valami kérdéses lehet, akkor annak oka, hogy a mű közelében túl keveset tapasztaltunk, és a tapasztalatot túlságosan leegyszerűsítve és közvetlenül mondtuk el. De szemben azzal, ahogyan először tűnhetett, a mű semmiképp sem az eszköz szemléltetésének módja. Sokkal inkább arról van szó, hogy csak a mű által és csak a műben került napvilágra saját voltában az eszköz eszközléte.
Nos, mi történik itt? Mi működik a műben? Van Gogh festménye annak megnyilatkozása, hogy a maga igazságában mi is az eszköz, e pár parasztcipő. Ez a létező kilép létének el-nem-rejtettségébe. A létező el-nem-rejtettségét nevezték a görögök alétheiának. Mi igazságot mondunk ehelyett, de ezzel a szóval meglehetősen keveset gondolunk el. A műben, ha általa megtörténik a létező megnyílása [Eröffnung], akként, ami, és ahogyan van, az igazság történése működik.
A művészet művében a létező igazsága lépett működésbe. „Működésbe lépni” [„Setzen”] itt azt jelenti: valamit felállítani. A műben egy létező, egy pár parasztcipő léte fényébe [Lichte] állíttatott. A létező léte ragyogásának [Scheinen] állandóságába jut.
Így tehát a művészet lényege a következő lenne: a létező igazságának működésbe-lépése [Sich-ins-Werk-Setzen]. De mind ez idáig a művészetet a széppel és a szépséggel hozták kapcsolatba, nem pedig az igazsággal. Az ilyen műveket létrehozó művészeteket, az eszközkészítő kézműipari művészetekkel szemben, szépművészeteknek nevezik. A szépművészetben nem a művészet szép; inkább azért nevezik így, mert létrehozza a szépet. Ezzel szemben az igazság a logika birodalmába tartozik. A szépség viszont az esztétika számára van fenntartva.
Vagy talán ama kijelentéssel, hogy a művészet az igazság működésbe-lépése, ismételten az a szerencsésen túlhaladott vélemény kelne életre, miszerint a művészet a valóságos utánzása és ábrázolása lenne? A kéznéllevő visszaadása mindenképpen megköveteli a létezővel való egyezést, a róla való mértékvételt; adaequatio, mondja a középkor; és már Arisztotelész azt mondja: homoiószisz. A létezővel való megegyezés már régóta az igazság lényegének számít. Arra gondolnánk hát, hogy Van Gogh festménye egy létező pár parasztcipőt másolt és éppen azért lett mű, mert ez sikerült neki? Arra gondolnánk vajon, hogy a festmény a valóságosról vett volna másolatot, amit aztán egy művészi termékbe helyezett volna bele? Semmiképp.
… Van Gogh festményében megtörténik az igazság. Ez nem azt jelenti, hogy valami kéznéllévőt helyesen másolt volna le, hanem azt, hogy a lábbeli eszközlétének nyilvánvalóvá-válásában az egészében vett létező – vagyis a világ és a föld a maguk ellentétében – az el-nem-rejtettségbe jutott.
A műben nemcsak valami igaz, hanem benne az igazság működik. A kép, amely a parasztcipőt mutatja, a vers, amely a római kútról beszél, nemcsak kinyilvánítja, hogy mi ez az elszigetelt létező mint ilyen, ha éppen kinyilvánítja; hanem hagyja, hogy az egészében vett létező vonatkozásában megtörténjék az el-nem-rejtettség mint olyan. Minél egyszerűbben tárul fel önnön lényegében a cipő, minél dísztelenebbül és tisztábban a kút, annál közvetlenebbül és meggyőzőbben válik velük minden létező létezőbbé. Ilyenformán az elrejtőző lét megvilágosodott. E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként létezik." (ford. Bacsó Béla)
.
FORRÁS: *** SZABADBÖLCSÉSZ***
.
