A talkumbányai szökés
.
Fülledt nyár volt az 1966-os. A Horvátlövő-Pornóapáti közötti út mentén húzódott a vasfüggöny, akkor még aknazárral. Éjfélkor egy Csepel teherautó tűnt fel, robbanások, majd több kalasnyikov is felugatott.
.
Ezt is tudni kell ahhoz, hogy megértsük: miért juthatott el az emberölésig 1966 nyarán több magyar fiatalember a Horvátlövő-Pornóapáti határszakasz mentén. Ráadásul még egy főbenjáró bűnt követtek el– osztrák területről kísérelték meg visszahozni az egyik menekülőt. Ha ez kiderül, Magyarország bizonyosan téma lett volna az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt.
A talkumbányai szökésről sincs dokumentum, a tanúk egy része elhunyt, más része nem hajlandó beszélni. Külön szerencse, hogy azért egy valaki mindig akad, akiknek az igazságérzete ép és okulásul elmondja a történteket. Így jutott el még korábban a hír a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeum tulajdonosához, Goják Sándorhoz, aki aprólékos munkával állította össze a leghitelesebb eseménysort. Felsőcsatár mellett 1948-tól talkumbánya működött. A talkum alapanyaga számos kozmetikai szernek, valamint a púdernek, a hintőpornak. A kibányászott talkum 95 százaléka meddőkő volt, amit porrá daráltak. Ezt követően 50 kilós zsákokba rakták, majd a fővárosba vitték és növényvédőszerekkel keverték. Az így nyert anyagot a téeszek és az állami gazdaságok használták fel. A zsákokat a Szombathelyi AKÖV Csepel teherautójával vitték Pestre, hetente két-három alkalommal. Két toronyi fiatalember adta a kocsi személyzetét, akik rendelkeztek a határsávban tartózkodás engedélyével. Az ifjak hónapokon át készültek a szökésre, több forgatókönyvet is felvázoltak. Azt a problémát kellett megoldaniuk, hogy a műszaki zár áttörése után az aknamezőre jutva – ott pedig 4-5 robbanással számolva – eljussanak a végső drótig. Úgy, hogy a motorháztetőről átugorhassanak a szabad világba.
.
|
.
Elszánt és bátor fiatalok voltak: tudták, hogy az életükkel játszanak, de nekik ennyit is megért a szabadság. A legalkalmasabb helyszínnek végül a horvátlövői útszakaszt tartották. Itt 800 méter hosszban az út mellett közel, 25-30 méterre halad a határ. Sekély árok, belső mûszaki zár (szögesdót), járőrút, 5 méteres nyomsáv, aknamező, külső mûszaki zár állta útjukat, s csak ezután jött a 6 méter széles senki földje, majd az osztrák föld. A fiúk bíztak a Csepelben, bár tudták, az aknákat már nem bírja ki. Kiszámították, hogy 4 akna esetén eljuthatnak a senki földje elé, ott pedig már nyert ügyük van.
Utólag nézve kitűnő volt a terv, de egy fatális véletlen egészen más fordulatot adott az eseményeknek. Ugyanis a tervezett kitörési pont a két falu közé esett, így időnként a két őrs járőreinek is csatlakozási (találkozási) pontjává lett. És éppen ezen az estén esett meg a csatlakozás, így a szokásos 2 járőr helyett 4 fegyveres jelent meg. Mi több, pont ezen az éjszakán a horvátlövői őrsről egy ellenőrző járőr is kiérkezett. Így 6 katona volt a térségben, 360 éleslőszerrel.
A fiúk mindezt nem tudhatták, a Csepellel pontban 24 órakor érkeztek, lekapcsolt lámpákkal. A koromsötétben 10 méterre a meglepett katonáktól nekivezették a járművet a drótoknak. Az aknamezőig törtek, ott viszont nem 4, hanem 10 akna robbant fel, de a Csepel bírta! A felocsúdó határőrök vaktában tüzeltek, de így is eltalálták és szitává lőtték a kísérőt. A sofőr kimászott a motorháztetőre és átugrott a senki földjére.
.
.
Egy bozót mögött bújt meg. Szabály szerint ide már nem jöhettek határőrök, a valóságban mind a hatan átugráltak, majd osztrák területen is keresték a fiatalt. Egy ízben csaknem a kezére léptek, de megúszta.
Másnap osztrák vizsgálók (csendőrök) hada lepte el a helyszínt és a Csepelt. Nem volt kicsi a tét: ha bizonyítékot találnak a magyar oldali átlövésre és keresésre, akkor annak súlyos következményei lettek volna. Ám egyetlen kilőtt magot sem találtak, így csupán diplomáciai jegyzékváltás lett az incidensből. Amelynek során az egyik fiú meghalt, a másiknak sikerült, Ausztriában telepedett le. 1990 után visszatért Toronyba, de sohasem beszélt a szökésről.
A vasfüggöny még sokáig velünk él.
.
.
A vasfüggöny és a mártírok
.
Van már emléknapja a mártíroknak, azoknak, akik a különböző színű diktatúrákban haltak hősi halált. Éppen a héten emlékeztünk rájuk. Persze egy kicsit mindig megbillen a mérleg, hiszen a mártíromság nem kis részt ideológia-függő is. Mármint azok részéről, akik emlékeznek, mert az áldozatok már nincsenek közöttünk. Ilyenkor élesen előjönnek a hiányok is. Mondjuk az, hogy a vasfüggöny áldozatai, vagyis a határon lelőtt menekülők, vagy a megtámadott és megölt kiskatonák minek számítanak? Mert ők is mártírok valahol, egy ostoba és embertelen rendszer áldozataiként. Hogy most értük mégsem szól a harang, annak több oka is van. Az első és legfontosabb, hogy a rendszerváltás után nagyon sokak érdeke volt a gyors felejtés. Aztán a határzárásra létrehozott Határőrség évekig túlélte a változásokat, részben személyi állományában is. Ez már önmagában definiált néhány tényt. Például azt, hogy nem lehetett objektív vizsgálatokat lefolytatni utólag a halállal végződött disszidálási kísérletek ügyében. Azt sem tudhattuk meg a mai napig, hogy milyen információs hálózatot működtetett a szervezet – amely állam volt az államban – a kis falvakban. Kiknek fizetett a besúgásért és kik voltak azok a tisztek, akikről elmondható, hogy kegyetlenkedtek (lásd: Rönök). Nem, mert a legfontosabbb dokumentumokat elégették a szombathelyi Söptei úti laktanyánál, három álló napon át. A pernye azonban azóta is száll és sokak szemét böki. Leginkább azokét, akik a szabdság utáni vágyukban kockáztattak és sikerrel menekültek. Nincsenek ők sem kevesen. De akik áldozatul estek, a mártírok, mindenképpen méltók a demokratikus haza tiszteletére.
.
Forrás: ***VN*Hétvége***
.
