.
Irodalmi blog versekkel meg karcolatokkal, novellákkal. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK-s tanulói vagyunk és a Jenő egy kocsma Piliscsabán. Egyenlőre ennyi. |
|
Sümegi Tamás: Sírt (novella)
2012.05.13. 18:28
Sírt. Hideg októberi éjszaka volt, s a hegyek között soká esett az eső, ahogy a reggeli köd szertefoszlott, máris megnyílottak az ég csatornái. Ő erre már nem emlékezett. Nem vette észre az előtte elhaladó embereket sem.
Sírt. Hajlott háttal ült a padkán, könyökét térdén nyugtatva, arcát két tenyerébe temetve.
Könnyezett. Nem jajveszékelt, nem hüppögött hangosan, némán, befelé sírt. De testtartása nem hagyott kétséget efelől, s nem az sem, hogy olykor hirtelen levegőt vett, és felsőteste kissé megemelkedett.
Sírt. Már vagy negyvenen mentek arra, de egyik sem lépett oda hozzá, hogy felajánlja segítségét.
Az emberek félnek megszólítani egy idegent, akiből kifele áll a bánat. De irányába húzza őket a lelkük. Mindegy. Otthagyják. És az idegen ilyenkor lehet a legegyszerűbben, eszköztelen módon testvérré.
Az ő világa egyre feketült. Immár szándékkal fölidézett minden apró bántást, sérelmet, sikertelenséget, a fájdalmat hatalmassá tette, lecsuklott róla az ember azon jellemzője, mely majdnem állandó: a kicsinység.
Sírt. Aztán valami arra késztette, hogy fölnézzen. Ott állt egy fiú. Sötéten és mozdulatlanul, egy szempár egyszeri csillanásával, mikor tekintetük találkozott.
- Sírj. Most ködökbe, esőkbe, hideg szelekbe bújt a világ. Tudják a lehullott levelek, hová kerülnek? Tudják a házakban alvók, hogy a halál már nem olyan türelmes? És az élők nem emlékeznek, és az élők elvesztik színeiket. Sírj. Csöndünkkel vajúdnak a csillagok. Ma valakit a vonat elé löktek. Fuldokolnak a folyók. S most tudod, ki volt, mekkora űrt töltött be, hány pillanattal dobogtatta tovább a szíved – ő, akit elveszítettél. És mostantól éltető leszel, nem csupán élő. A szót: »köszönöm« ahányszor hallod, annyiszor riad vissza a halál, aki már ott van az érintésekben és a csókokban is, mert nem dicsérik a napfényt és nem mennek ki a rétre az emberek.
A fiú elindult. A lány tűnődött egy darabig, aztán fölpattant, és utána kiáltott:
- Várj! Hisz azt sem tudom, hogy hívnak!
- A nevem Szeretet – mondta, aztán elnyelte az éjszaka.
Sírt. Hajlott háttal ült a padkán, könyökét térdén nyugtatva, arcát két tenyerébe temetve.
Könnyezett. Nem jajveszékelt, nem hüppögött hangosan, némán, befelé sírt. De testtartása nem hagyott kétséget efelől, s nem az sem, hogy olykor hirtelen levegőt vett, és felsőteste kissé megemelkedett.
Sírt. Már vagy negyvenen mentek arra, de egyik sem lépett oda hozzá, hogy felajánlja segítségét.
Az emberek félnek megszólítani egy idegent, akiből kifele áll a bánat. De irányába húzza őket a lelkük. Mindegy. Otthagyják. És az idegen ilyenkor lehet a legegyszerűbben, eszköztelen módon testvérré.
Az ő világa egyre feketült. Immár szándékkal fölidézett minden apró bántást, sérelmet, sikertelenséget, a fájdalmat hatalmassá tette, lecsuklott róla az ember azon jellemzője, mely majdnem állandó: a kicsinység.
Sírt. Aztán valami arra késztette, hogy fölnézzen. Ott állt egy fiú. Sötéten és mozdulatlanul, egy szempár egyszeri csillanásával, mikor tekintetük találkozott.
- Sírj. Most ködökbe, esőkbe, hideg szelekbe bújt a világ. Tudják a lehullott levelek, hová kerülnek? Tudják a házakban alvók, hogy a halál már nem olyan türelmes? És az élők nem emlékeznek, és az élők elvesztik színeiket. Sírj. Csöndünkkel vajúdnak a csillagok. Ma valakit a vonat elé löktek. Fuldokolnak a folyók. S most tudod, ki volt, mekkora űrt töltött be, hány pillanattal dobogtatta tovább a szíved – ő, akit elveszítettél. És mostantól éltető leszel, nem csupán élő. A szót: »köszönöm« ahányszor hallod, annyiszor riad vissza a halál, aki már ott van az érintésekben és a csókokban is, mert nem dicsérik a napfényt és nem mennek ki a rétre az emberek.
A fiú elindult. A lány tűnődött egy darabig, aztán fölpattant, és utána kiáltott:
- Várj! Hisz azt sem tudom, hogy hívnak!
- A nevem Szeretet – mondta, aztán elnyelte az éjszaka.
.
***
.
És a lány szeretett.
A szerző; Jenő egyik követe
.
