Móra Ferenc - A hegedű
1923
.
Gyerek voltam még, . . . . . | Az igaz célra Rá mégse találék, Bármi csapongó A gyermeki elme. (Ó, ha ma olyan Félannyira lenne!) Megesett olykor, Persze akaratlan, Hogy vonómmal a Húrok közé kaptam: Zörgött, csikorgott, Kínosan sikongott, De nem kedveltem Ezt a fura hangot. Egyszer azonban, Isten tudja honnan: Hozzánk egy vándor Egyszerre betoppan. Orcája sápadt, A ruhája tépve, Nem mertem nézni Ragyogó szemébe. Megáll előttem, A hegedűt nézi, Csak nézi, nézi S kezembül kivészi. Lágyan, szeretettel Lefujja porát, Megpengeti halkan A húrok sorát, Aztán szilajan Álla alá kapja, A tépett vonót A húrokra csapja, És húzza, húzza Egyre tüzesebben. | ||
| ............... |
.
.
| Sohse hallottam, Ilyet életemben! Olyan volt, mintha Röpitne hinta És rengve-ringva Szállnék föl a mennybe, Az Isten elejbe S kristályteremekbe Az angyalok serge Játszna velem. Aztán olyan volt, Mintha anyám Ringatna lágyan Szelid karán S már szenderegtem Lassú dalán, Mikor a vándor Ment, ahogy jött: lopva, Hegedűm dobva Szótlan a sarokba. Én meg sieték, Lázban dideregve, Csuda-hegedűm Zárni a szivemre. Esengtem neki, Kezem összetéve (Ki nem volt gyerek, Kinevethet érte): Hogy jöjjön elő a Tündér, aki benne Lakik s az elébb Szivem telezengte! Csak jöjjön elő Fátyolköntösében, Ahogy tanultam A dajkamesében, Csak jöjjön elő A drága, a fényes S ami az enyém, Minden az övé lesz! Csak jöjjön elő: Rimánkodtam egyre... S még szorosabban Szoritom szivemre. | A fa nyöszörgött, . . .
. . . . | ||
| ............... |
.
