Esetem a kis vadmalaccal
.
Gyönyörű napra ébredtünk. Hívott, csalogatott a természet. Javasoltam: ki a szabadba!!
.
Én megfogadtam saját tanácsomat, s elindultunk... Nem volt meleg, enyhe szellőcske fújdogált. Egy gyönyörű rét, azaz a pákozdi lőtér mellett vezetett az utunk.
A távolban megláttam egy gólyát. Nagyon szépen mutatott a rét füvei, virágai között! Óvatos, lassú léptekkel megközelítettem az élelmet gyűjtő gólya madarat, hogy lefényképezzem... lassan, óvatosan... tudjátok, ahogy a csillag megy az égen...
Ugyanúgy a modell is... Rakta egymás után hosszú lábait, én is... Végül hátat fordított, és nem foglalkozott velem, hát én se vele.
Aztán történt valami. Mozgást észleltem. Minden figyelmem oda összpontosítottam, mert mozgolódás volt a nagy fűben, a virágok között... Óvatosságomnál már csak a kíváncsiságom volt nagyobb!
Szép virágok, magas fű között a mozgás fokozódik... Talán kígyó? ‑ kérdeztem magamtól. ‑ Áh, az nem zörög ennyire - válaszoltam magamnak, megnyugtatásul.
Foto: Márkus Hilda | . | Az ismeretlen, illető jön felém... Barátsággal röfög... Néz. Bele a szemembe. Megáll. Megszagol. Én állok megdermedve, mert még így szemtől szembe nem találkoztam egy kis, csíkos, vadmalaccal. Mert az volt! Én nem mozdulok, csak a gépemmel követem. Megáll. Rám néz, megszagol... és ‑ nem hiszitek el ‑ hozzá dörgölődött a lábamhoz... Akár egy kis cica. ‑ Mit akarhat ez? ‑ Talán azt gondolta, hogy az anyukája vagyok... Lehajoltam, óvatosan megsimogattam a hátát. Hagyta. ‑ Megfogjam, elvigyem? ‑ Hallottam, hogy ha megfogja az ember a kismalacot, az visítani kezd, s akkor előjön a bokorból az anyakoca. Közelharcra azért nem akartam volna vállalkozni... |
Mit tegyek? Közben ő ‑ örülve, gondolom, hogy meg lett a mama ‑ ott maradt mellettem... Kezem akaratlanul is rögzítette az eseményeket. Felnézett rám azzal a sötétbarna, csillogó szemével, s mintha mosolygott volna... Talán azt kérdezte: ‑ Nem ismersz meg? A kismalacod vagyok...
Nem tágított, de azért furcsán nézett rám. ‑ Nem ismered meg a gyermekedet? Milyen anya az ilyen? Még fejét félre is fordította, s láttam, hogy nagyon bánatos!
Végül megharagudott rám, s mielőtt eliramodott volna a sűrű bokrok közé, szemrehányóan megrázta okos fejét, s kunkori farkincáját. ‑ Sajnálom, hogy nem értesz meg engem... mama... S, bánatosan egy kisebb árkot átugorva eltűnt a virágos rét bokrosabb részén.
Én is bánatosan néztem utána, de vígasztalt, hogy megörökíthettem számomra, számotokra, s nagyon boldog voltam, hogy találkoztam e kedves, aranyos, csíkos kis jószággal!
Szeressük, védjük a természetet, s ilyen hétköznapi csodákban lesz részünk!
.
Írta: Márkus Hilda
.
Forrás: ***Fejér Megyei Hírlap***
.
