(Az esemény 1704-ben történt. A beszélyt Jókai 1853-ban írta; a "Délibáb" című szépirodalmi hetilapban adta ki először, másodszor 1854-ben, az "Erdélyi képek" című novellagyűjteményében.)
.
Részlet Jókai Mór művéből
A nagyenyedi két fűzfa
Beszély
.
Nem volt kezökben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a labancok kanócos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labanc-sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.
A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot; amint meglátták, hogy labancaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítának a csatatérnek, s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát, s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait. Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hurcolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.
Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a labanc-sereg; alig harmincad magával futott Felvinc felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva; nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.
Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban, s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elöl Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.
- No, labanc! - kiáltá Áron utolérve az egyiket - itt a világ vége.
Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal, s úgy talált a labanc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a labanc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajolt bele a bot, s a labanc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst, s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel, s ilyenformán nagyokat rántottak egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.
- No, diák, - szólt fogcsikorgatva a labanc -, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-bukk!
- De annál még az én nevem is cifrább - felelt Áron -, az én nevem pedig Ka-ras-siay!
- Ka-ras-siay! - kiálta fel elszörnyűlködve a labanc; - no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is: s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.
Ezalatt József is utolérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról, s kihúzva kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.
- Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! - kiáltá a pelyhetlen állú ifjoncra - vagy kezed-lábad vagdaljam el?
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét, s közepén fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött, ijesztő arcú vezér elé.
- Ejnye! nem mégy el innen? - ordítá az magánkívül, s kardjával hozzávágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!
Megbódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csak úgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett azt keresni, mert József most kétkézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenfelét, hogy az csak végignyúlt a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reágázolva, egy végcsapással leüté.
Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy, a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen odafutott, s a tógánál fogva kihúzá a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a labanc meg volt halva.
Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térdenállva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.
Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe, és Gerzson úr áldást monda azokra mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspektíván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.
És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatólakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulóké, elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: "Erős várunk nekünk az Isten!"
.
A teljes írás: itt olvasható
