Pődör György költő, tanár, ásványgyűjtő
'
Őszi szonett
'
Lassan lecsupaszodnak az ágak:
Tottyadt gyümölcsük múlásba ringó.
Bár a réten virít az iringó,
S van pár köre a katicának:
Tottyadt gyümölcsük múlásba ringó.
Bár a réten virít az iringó,
S van pár köre a katicának:
'
Egyszer aláhull minden, ami ingó,
S mint kifosztott kukoricaszárak
Felzörögnek bennünk üres vágyak.
A Nap messzire repült málinkó.
'
Van ki úgy hiszi: összejött minden,
Emlékké kékült történetei
Víztükrén száraz lábbal kelt át.
'
Más még mindig babrál a kilincsen,
Az üveggolyót hátha ajtó rejti,
Mint csillagkép a Deltát...
'
'
'
SZTALAGMIT
'
'
'
A csendfalon kristály-áhítat,
lassan feloldja magát a ma:
percek emléke még átitat,
mielőtt végleg elmúlana.
lassan feloldja magát a ma:
percek emléke még átitat,
mielőtt végleg elmúlana.
'
Éjszakák márvány nyugalmában
fénylenek karsztos homlokok.
Minden lényegtelen lemállad:
a megtörtént bogozgat okot...
'
Jótékony víznyelő a párna,
s a hallgatás képmeséiből
tarka sztalagmit-álom kinő:
'
mintha saját magára várna,
a felcsillanó nyugalomban
rajta körbe tekint az idő.
