Amit Jókai Mór feljegyzett Gyertyaszentelő napjáról
'Medve hiedelem, avagy kibújik-e a medve a barlangjából?
'
Gyertyaszentelő napjáról több népi hiedelem is ismert. Az egyik Európa legnagyobb termetű ragadozójára, a barnamedvére hivatkozik, és azt állítja, hogy ezen a napon a téli álmot alvó medve felébred, kitekint a barlangja bejáratán, hogy megnézze, milyen az idő. Ha derült az ég és szépen süt a nap, enyhe a levegő, akkor visszamegy és folytatja az alvást. Tudja (érzi?), hogy még nincs vége a télnek, mert havas förgetegek, csikorgó hidegek lehetnek. Ha viszont hideg, téli időt talál, kinn marad, mert érzi, hogy hamarosan vége a télnek, rövidesen megenyhül az idő.
Jókai Mór Az új földesúr című regényben így ír: „Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”
Bizony. A medve télvégi időjósló nézelődéséről alkotott hiedelmünk Jókai Mór lelkén szárad. Az érdeklődő kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a szóbeszédből, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy ha gyertyaszentelőkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél. Tehát eleink azt kívánták, inkább legyen e napon farkasordító hideg, s legyen vége a dermesztő télnek minél előbb! Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendő telet és nem a tavaszt jósolja meg.
Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!
Ha kibujok, vacogok,
ha bebujok, hortyogok;
ha kibujok, jót eszem,
ha bebujok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.