Még az út
még nem tudom, hol ér majd az éjszaka,
illatos pajtában, vagy szagos vánkoson,
az éj fenségében, talán nővel a vállamon.
A reggel mindig eljön, soha nem volt rossz,
ahogy felébredek, az Úrnak ezért hálát adok.
Mosolygok ha megint esik s nevetek ha fúj,
még eleddig helyén maradt, megvárt az út.
Én mindig megyek,
de a kavicsok állnak,
fejem nem le szegem,
az útjaim megvárnak.
A lelkem talán tiszta,
s nézd, kezem is üres,
nem voltak talán soha
felettem fekete fellegek.
Még nincs vége az öreg föld görbületének,
a vén fák bólintanak, mintha egyetértenének.
Ha kedvem van megállok s hallgatom a népet,
ők kínálnak és kapok, testi s lelki eleséget.
Az ördögszekér hengergőzve megelőz utamon,
nevetek rajta, arcomra kiül a sztoikus nyugalom.
Ki siet, az gyakran egy helyben tapossa a port,
én már láttam az ördög, az a balga mindig lohol.
A madarakkal fütyülök,
tarisznyám, az üres,
senki nem veheti el
nem, az emlékeimet.
Keresztem én viszem,
gyakran a másokét,
lábam még nem visz,
nem irányul hazafelé.
2009.05.14. Rézi.
