A rózsa és a skorpió

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol a távoli Afrikában
egy poros karaván út, melyen gyakran megfordultak kereskedők, utazók.
Egy szép napon török kereskedők szállítottak rózsatöveket,
de váratlanul homokvihar támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak,
szétszórva értékes terhüket.
Minden rózsatő elpusztult; kiszáradt a forró napon.
Csak egy kis gyenge tövecske sodródott a széllel, míg végül elakadt egy oázis közelében.
Mélyen befúródott a homokbaés mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.
Három nap és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzalmas utazást,
s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben.
Mohón szívta fel a nedvességet a talajból, szára kiegyenesedett, levelei kisimultak
és bimbója újra élénk vörös színben pompázott.
Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája.
Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár, szürke sivatagban: fantasztikusan színes
és csodálatosan illatos.
Így látta meg őt a kis skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt.
Éreznie kellett ezt az illatot, amihez foghatót még soha nem érzett,
és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is, amihez hasonlót még soha nem látott.
Ezért hát közelebb merészkedett. Egészen közel …
És a rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátraugrott.

- Miért bántasz? – kérdezte a rózsát.

- Én nem bántalak. – felelte a rózsa.

- De megszúrtál a tüskéddel!

- A tüskéim nem azért vannak, hogy másokat bántsak,
hanem azért, hogy megvédjem magam másoktól.

- Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, sőt, ha kell, megvédelek.

- Köszönöm. – mondta a rózsa. Gyere máskor is, úgy is olyan magányos vagyok.

Így aztán a kis skorpió minden nap meglátogatta a gyönyörű rózsát és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban a rózsa levelei lehajlottak, s úgy tűnt, nagyon beteg.
Amikor meglátta őt a kis skorpió, aggódva kérdezte:

- Mi történt? Mi a baj? Miben segíthetek?

És a rózsa így válaszolt:

- Nem tudsz segíteni. Túl nagy a forróság, nem találnak már vizet a gyökereim.

A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult és elrohant az oázis irányába.
A kúthoz érve a szájába vett egy csepp vizet és visszaszaladt vele a rózsához, majd a tövéhez cseppentette. Rögtön elnyelte a homok a vízcseppet. A rózsa bágyadtan hajtotta le fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén.
De a skorpió most nem törődött mással, csak elszaladt és visszajött egy újabb csepp vízzel;
s ezt tette tízszer, százszor és ezerszer, majd a végén már ő sem tudta hányszor.
És este, amikor lenyugodott a nap és felkelt a hold, a rózsa újra felemelte a fejét
és boldogan nyújtotta a telihold felé; s illatát újra széthordta a szél.

A kis skorpió a végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál,
de szeme boldogan ragyogott, ahogy felnézett rá.
S a rózsa ekkor letekintett, s hálásan azt mondta:

- Megmentetted az életemet. Bárcsak meghálálhatnám valaha. Mit tehetnék érted?

- Nincs más kívánságom, csak egyszer az életben szeretném közelről érezni
a virágod illatát. De tudom, hogy ez lehetetlen, mert Te nem tudsz hozzám lehajolni,
én pedig nem tudok felmászni, mert a tüskéid agyonszúrnának.

A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról.
Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit megtehetett hálából a skorpiónak.

S ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét és elkezdett felmászni a rózsa szárán,
levéltől levélig kapaszkodva, fel-fel, míg el nem érte a virágot.
Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, nehogy megkarcolja, vagy megsértse a szirmokat, és fejét óvatosan bedugta a szirmok közé.
S mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja,
úgy szívta be a kis skorpió is a rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült.
Itt a magasban a tömény illat, a csillagok ragyogása és a sivatag végtelensége
megérintette lelkét.
Elmosolyodott, mert most már tudta, mi a boldogság.

Lábai elernyedtek, ereje elfogyott és ájultan zuhant le a rózsa tövéhez.
A hajnal első sugarai már csak kihűlt testét találták.

S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket, s mint könnyeivel
megsiratta a kis skorpiót.
Néhány csepp a skorpióra csöppent, rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már, ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.

Évszázadok múltán a tudósok csodálkozva és hitetlenkedve vizsgáltak egy
mumifikálódott skorpiót, melyet a sivatag homokja megőrzött az utókornak.
Nem értették, hogyan lehet rózsa illata, hiszen a rózsát és a skorpiót
oly hatalmas távolság választotta el egymástól.
Több ezer kilométer ….

Nem tudták és nem tudhatták, hogy létezik magasabb rendű erő,
mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol.

Utazó oldaláról hoztam ezt a mesét