Dankó Pista hegedűje
.
Móra Ferenc:
DANKÓ PISTA TEMETÉSE
Szeged, április 1.
Megtért már a földbe nagy Magyarországnak dalos nótafája. Nagy, nehéz göröngyök belepték örökre, virággal borított, gyászos koporsóját. Valamerre nóta csendül meg az ajkon, délibábos rónán, napsütötte réten zokogott a szellő, amikor kísértük, amikor sirattuk legutolsó útján: reménytelen, gyászos, nagy diadal-útján. De szomorú is volt a hegedűjének lassú zokogása! Hej, de összetörte a szívünket néha, amikor mellette elsirattuk első ifjúságunk álmát, amikor beteltünk keserűséggel a kurucok korába elborult lélekkel vissza-visszaszállva, reszketett a nóta ajkunkon halkan: „Nagy Bercsényi Miklós… Hej, de legszomorúbb mégis az utolsó, legeslegutolsó szomorú nótája. Tollal meg se írta, el sem is játszotta gyönge hegedűjén; amikor ellobbant agyában az élet hamvadó szikrája, amikor az érzés legutolsót rezzent beteg kebelében, búbánatos szíve nagy koporsójában –: ezt a legutolsót vére hullásával, összeomlott élete tragédiájával beleírta, rótta hír örök könyvébe, nagy Magyarországon minden magyar szívnek kellő közepébe! Aludjál, aludjál barnaképű vándor, bús cigányfiúból nagyra lett poéta, a magyar nótának szerte e világon híres fejedelme! Hírvirágos hantod hiába borul rád, emlékezetünk lesz emlékezetednek leghívebb virága, legszebb koszorúja.
A bevonulás
Szomorúbb bevonulást alig látott még a város közönsége, mint amilyennel a szülőföldjébe megtérő nótafa koporsója vonult végig a Boldogasszony-sugárúton. Már délután két óra előtt sűrű tömegek indultak ki a vasúti pályaház felé. A közönség minden rétege képviselve volt ebben a menetben, melynek vége-hossza nem látszott a hosszú sugárúton. A vasúti pályaház előtti téren gyülekezett a gyászoló közönség. Odafönn a peronon ezalatt megtörtént a hivatalos átadás. A vasút részéről Bogyós Ottó állomásfőnök jelent meg a helyszínen, a rendőrség részéről Temesváry Géza dr. alkapitány, Andrássy Ferenc dr. kerületi orvos és Pottyondy Miklós rendőrbiztos voltak jelen. A szegedi írók és hírlapírók testületét Tömörkény István képviselte. A koporsót a koszorúval egészen elborított halottas kocsira tették és ezzel megindult a menet a város belseje felé. Elöl két lovas rendőr nyitotta meg a menetet. Azután az egyesült cigánybandák következtek, Urbán Lajos vezetésével. Itt voltak az összes szegedi cigánybandák kivétel nélkül, de megjelentek a vidék nevesebb muzsikusai is: Nagy Károly, Gyurkovics András és Albert Péter Aradról, Gyorgyevics Mitó Temesvárról, Czutor Béla, a hódmezővásárhelyi híres Béla cigány. A koporsó után Erdélyi Kálmán prímás vitte a gazdátlan hegedűt megtépett húrokkal, összetört vonóval. És végig a végtelennek tetsző úton hangzottak a leggyászosabb magyar nóták: Eltörött a hegedűm… Ugye, most már másnak mondod… Így ért el a hatalmas menet a Boldogasszony sugárúton, Gizella téren és Iskola utcán át a közművelődési palota elé mindenütt beláthatatlan néptömegtől kísérve.
A kultúrpalotánál A kultúrpalota környékét már kora délután megszállta a sok ezerre menő tömeg. A város minden részéből valóságos zarándoklás indult meg a hely felé, ahol Szeged dicsősége megállapodik egy félórára, mielőtt örök nyugovóra menne. Fehérhajú aggastyánok, szülőik karján apró gyermekek, úri hölgyek, tisztviselők, polgár-emberek, parasztok, mind ünneplő ruhában nyüzsögtek a téren, mely a kultúrpalota és a közúti híd közt terül. A híd karfájára támaszkodva olyan sűrű sorban állt a közönség, hogy nem lehetett a híd másik oldalát látni. A kultúrpalotát övező parkkerítésnél rendőri kordon állt – melyre azonban alig volt szükség, mert a közönség megilletődött türelemmel várta a szomorú menetet – s e kordonon kívül, belül egyaránt szorongott a nép, belül csak annyi helyet hagyván, amennyi a gyászkocsinak kellett. Szorongásig megtelt, jobbadán előkelő hölgyközönséggel, a kultúrpalota előtt emelkedő halom s a lépcsőzet, ezen helyezkedett el a színház személyzete is. Az ablakok pedig mindenütt nyitva s tömve nézőközönséggel. Valami páratlanul impozáns képe volt a gyászgyülekezetnek, melyhez hasonlatost nem láttak még Szeged utcái. Igazán királyt illetett ez a hódolat és önmagához is méltóan királyt tisztelt meg vele Szegednek nemes érzelmekre mindig fogékony népe: a magyar nóta királyát. Névsort adni azokról az ezrekről, akik Dankó személyében a magyar zenét és a magyar irodalmat tisztelték meg részvétükkel, természetesen lehetetlen, de felesleges is. Mondhatjuk, hogy ott volt egész Szeged. Megjelentek a törvényhatóság főtisztviselői, Kállay Albert főispánnal Pálfy Ferenc polgármester, Tóth Pál dr. főjegyző, Rainer József főkapitány, Gaál Endre dr., Szekerke Lajos tanácsnokok, ott volt Polczner Jenő országgyűlési képviselő, Sévity Lázár gör. kel. lelkész, Tóth Antal népiskolai felügyelő, számtalan városi képviselő, és ott volt testületileg a helyi sajtó. Egész sereg népkör is elhozta koszorúját és gyászfátyollal behúzott lobogóját, meghajtani annak holtteste előtt, aki a legalacsonyabb népből emelkedett lánglelke szárnyain a nagyok közé. Nagy számmal voltak idegenek is, nagyobbrészt életsorsosai a nótafának, a környékbeli muzsikusok, köztük Czutor Béla cigányprímás is, a vásárhelyi „Béla cigány”, aki feleségestől eljött könnyeit hullatni a cigány-király temetésén, s koszorúval gyarapítani a koszorúk töménytelen tömegét. Lassú zsibongás közt várt a közönség a vasúttól jövő szomorú menetet s csak akkor vett erőt mindenkin a megindulás, mikor megérkeztek az egyház temetési pompába öltözött szolgái: Varga Ferenc apát-plébános Römer Péter konviktus-igazgató, Peske Ernő és Farkas Szilárd segédlelkészek, Kis Gábor dr. hitoktató s hamarosan utánuk a halottas kocsi. Szép rendben helyet engedett a nép a koszorúkkal borított koporsós kocsinak, mely körül lovas rendőrök lovagoltak, a másik, tömérdek koszorúval megrakott kocsinak s a hosszú menetnek, mely a drága halottat a vasúttól idáig kísérte. Köztük volt Dankó megtört özvegye, édesanyja és leghűségesebb barátja, diadalainak osztályosa: Pósa Lajos. Jó három óra után kezdődött a gyászszertartás, melyben a kántori teendőket Hajabács László belvárosi főkántor végezte. A halottért való könyörgés szent szavainak hatása szemmel látható szelíd elborongás volt, melyet még nevelt a színtársulat búcsúdala a „Mért oly borús…” kezdetű halottas-ének a szertartás befejeztével. Ezután Tömörkény István búcsúzott el mindnyájunk nevében mindnyájunk halottjától, akit hozzá különben a múltnak annyi emléke kötött. Mélységes filozófiájú búcsúzójában nem zúgolódik a sors ellen, mely elragadta tőlünk a kincset, melynek tán nem tudtuk kellőképp gondját viselni, de rezignációja borúján is keresztülvilágított aggodalma reszkető tüze: lesz-e, aki pótolni tudja Dankót? A sok szemtől megsiratott beszéd itt következik:
Tömörkény István beszéde A lelkek fájáról lehullott egy levél és száll, szomorúan libegvén, hulló levelek szokása szerint. Levelek hullása, bús elmúlása mindig szomorú; legszomorúbb akkor, ha helyébe a fán nem terem levél. A magyar dalköltészet fájáról a legszebb ág hasadt le, az élet vihara lerázta s a földre dobta. És hiába vannak a jajszavak, hiába a zokogás, hiába a panasz, segíteni rajta már senki se tud. A dal fájáról az ág lehasadt, a lelkek a fájáról a levél levált. Hiába kérdem, hogy miért történt ez időnek előtte, feleletet senki sem ad: a néma és gyászos felelet ez a koporsó. Itt van a magyar népdal fejedelme, mint halott. Itt van a magyar daloknak lelke, e halott. Itt van a gyönyörű magyar szó zengzetes dalának megteremtője és szülő apja koporsóban és útra készen arra, hogy egy mély sír magába zárja. Negyvenöt évével ím derékban kettétört egy élet. Egy élet, mely kétszeresen visszahozhatatlan, egy élet, amelyet boldogságképpen kapott a fölöttünk élő hatalmas úrtól a magyar dalköltészet s amelyet vissza is vett tőlünk. Botor ember volna, aki panaszos szavával ostromolni merné az eget, mert: az Úr ad, az Úr elvesz. Elvette: talán mert kincseinkkel nem tudtunk bánni eléggé, s nem becsültük meg életében érdeme szerint, hogy most halálakor döbbenjünk meg azon a veszteségen, mely nemzeti létünk, összetartozásunk és ellentállási képességünk egyik legnagyobb erőforrását, a magyar dalt érte azon a napon, amidőn Dankó Pista meghalt. Kimegy tehát a temetőbe. A halál, melynek közellétét annyiszor érezted és az elmúlás, melynek mély és sötét hangulata annyiszor ragadott meg az ihlet perceiben, a halál és elnémulás birtokba vettek téged is és besoroztak a néma temetői éjszakák éji lovagjai közé. Mehetünk mi most már utána, de hajh! hiába megyünk. Csak a temetői holdvilágtól kérdezhetjük csillagos estéken, hogy látott-e valahol. És a holdvilág azt mondja, hogy látta látta - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A holdvilág úgy tudja és úgy is lesz neki igaza, hogy kint van a temetőben a romlandó porhüvely, de itt van és megmaradt a nemzetnél, a magyarságnál Dankó Pista dalának halhatatlansága, amelyek élni fognak addig, ameddig magyar dalt és magyar virágot terem a réti mező. Nehéz és küszködéssel teljes életedben magad fontad meg magadnak a halhatatlanság lángoló, fényes tűzkoszorúját és az, valamint emlékezeted nem fog elmúlni soha. Most van a nap lemenőben… Ligeted elhervadt, sírod megnyílt. Puszta és kihűlt szívedet hulló bánatrózsákkal takargatjuk. Lemenőben van a nap, te kimégy a temetőbe: bánatunk, gyászunk és szomorúságunk sötét lovag gyanánt lépdel a koporsód után. Eredj utadra, Pista, eredj el közanyánk ölébe a nyugalomnak csöndes éjjelébe. Isten veled. Áldjon meg az Isten a haló porodban is… Pósa Lajos csupa szív, csupa szenvedély, csupa fájdalom beszéde következett ezután. Lánggal lobogó költemény, a szent rajongás dithirambja, melyben a testvér fájdalma a honfi büszkeségével vegyül. Búcsúszavait a következőkben sikerült följegyeznünk:
Pósa Lajos beszéde Kedves testvéreim, elvált dalostársam, koszorús költőm, édes hegedősöm, Dankó Pista! Eljöttem utánad a halhatatlanság csillagösvényén szerette szülőfölded áldott talajára. Láttam az ország fővárosában megdicsőülésedet, amelyhez hasonlóban Kossuth apánk temetése óta senkit se részesített Budapest népe, csak téged, egyszerű szegedi cigányprímás, Dankó Pista! A háztól, melyben eláradt szemeiben a halálos álom, a nyugati pályaudvarig, kétszázezer ember állott sorfalat tiszteletedre, megemelve kalapját koporsód előtt! Állj meg egy kissé, mielőtt megindulnál utolsó utadon, csak addig állj meg, míg vergődő lelkünk siralma fölér az egekbe a fájdalom szárnyain, míg tenger bánatunk koporsódra hullajtja könnyeit! Emeld fel szemfödődet: nézd, Szeged népe környez, az fogja halotti lepledet! Jaj, ha feltámadnál, hogy kapnánk fel testedet, milyen ujjongva vennénk vállainkra, milyen diadalommal hordoznánk meg gyászoló utcáin szülötte földednek, amelybe eljöttél aludni, pihenni! Hiába nyitogatom koporsód fedelét a fájdalom erejével, nem lebben meg sötét szemfödeled. Gyönge karjaid nem bírják fölfeszegetni koporsód szegeit, melyek átszögezik a mi lelkünket is. Dalkirály! Eltörött a hegedű, de lepattant húrjai a halhatatlanságnak zengettek. A rögben születtél, de a legmagasabban ragyogó csillagokba szállottál fel. Koldusnak születtél, s királyt illető tisztelettel viszik koporsódat örök nyugodó helyére. Nem tanultál kótát, úgy énekeltél, mint a madár: de dalodban benne kacag erdeink vadgalambja, csalitos ligeteink csalogánya, benne zokog Tiszánk locsogása. A magyar ég verőfényének, borulatának arany tükre vagy te, én kedves testvérem, elvált dalostársam, édes hegedősöm, Dankó Pista! Minek írjak én többé dalt, ha te meghaltál? Ki csinál rá muzsikát, édeset, mint a csurgatott méz, lágyat, mint a rózsalevél, szelídet mint a déli fuvalom, haragosat, mint a förgeteg? Legjobb lesz, ha daltermő lantomat gyászfátyollal borítom s szobám falára akasztom, vagy még jobb lesz, ha összetöröm, hogy utánad senkinek ne teremjen rajta nóta? Oh, mért nem ád Isten karomnak erőt, hatalmat, hogy aszott melledből kiragadva kihűlt szívedet, feldobjam a napba, az örök tűzbe, egyetlen kútforrásába minden életnek, hogy ezer pacsirta, ezer fülemüle képében szálljon vissza újra a földre! Szeged ifjúsága! ha halottak ünnepén megemlékezel néped nagy halottjairól: sohase feledkezzél meg a sírhalomról, mely a szegény cigányprímás hamvait takarja! Szent kötelességednek tartsd elzarándokolni a szent helyre s szíveddel, lelkeddel ráborulni a porszemekre, melyek alatt ő alussza álmát! Szeged népe, tudod-e, ki volt Dankó Pista? Milliók elporladnak, milliókat elfelednek: az ő nevét a halhatatlanság ringatja karján. Se államférfi, se író, se költő, se művész, se katona, se senki nem él ma köztünk, akinek annyi jussa volna a halhatatlanságra mint neki, akinek dicsősége testvér a Petőfi Sándoréval. Nem elég azt elismeri, hogy e koporsó hallottja ércnél maradandóbb emléket emelt magának dalaiban – vegyétek elő filléreiteket s állítsunk külső emléket is az ő dicsőségének: hegedűs szobrot a nótás Dankónak! Tán majd csillagos estéken, holdas éjszakákon belopódzik lelke a szoborba megelevenedik tüzétől a holt anyag, előveszi koszorús vonóját s húzza szívreható dalait Szeged álmodozóinak. Dankó Pista, édes testvérem, kedves dalostársam, édes hegedősöm: Isten veled! A búcsúbeszédek felkeltette fájdalomra szinte enyhítőleg hatott a szegedi dalárda felbúgó éneke, melyet, Erdélyi Sándor karnagy vezetett. Az első ének alkalmi szövegét a „Daru madár…” dallamára maga Erdélyi szerezte, Dankónak szinte hűséges barátja s a legtöbb szerzeményének hangszerelője volt. Utoljára Dankónak egyik legrégibb szerzeményét énekelték, a „Habra hab siet…” kezdetű dalt s a nótafa azok mellett a dallamok mellett indult meg utolsó útjára, melyek megnyitották előtte a dicsőség arany-kapuját. S csak most, a menet megindulásakor tetszett meg: micsoda óriási tömeg gyűlt össze végtisztesség tételére Szeged országos hírű fiának; 15-20.000 főre lehet tenni a népet, mely a költő szomorú útját diadalúttá változtatta.
A gyászmenet – A temetőben Körülbelül négy órakor indult meg a gyászmenet valósággal életveszélyes óriásian hullámzó tömege. Kisebb lökdösődésen kívül azonban senkinek sem esett baja, a tűzoltóság kordonja, meg a rendőrség megakadályozott minden esetleges szerencsétlenséget. Amerre elhaladt a menet, a hűvös időjárás dacára is, zsúfolásig megteltek az utcák, főleg az ablakok. A koporsót az özvegy kísérte Pósa Lajos karján, majd édesanyja következett a rokonsággal, köztük az ősz hajú Dankó Jakabbal, nagybátyjával. Általában azt lehetett gondolni, hogy a tömeg a Kálvária-út kezdetén azért szét fog oszolni, legfölebb az árvaházig kíséri a koporsót – azonban nem így történt. Csodálatos lelkesedés szállta meg a gyászoló közönséget, valósággal rohant, százával kifelé az úton s úgy hullámzott a széles utcán, mint valami rendkívüli nagy nemzeti napon. Az árvaháznál elbúcsúztatta Varga apátplébános még egyszer, majd a polgári dalárda énekelt Szögedi Endre precíz vezetésével gyönyörű gyászdalt. A koporsót rendkívül sokan kísérték ki egészen a temetőbe. Jó barátai, tisztelői, bohémtársai az újságírók, cigányok, akik legkedvesebb dalait húzták. A búcsúztatót itt Erdélyi Kálmán mondta azzal a melankolikus fájdalommal, amellyel ők éreznek át a legigazabban. Meghajtotta előtte, mint szűkebb birodalmuk királya előtt az elismerés lobogóját, örök nyugodalmat kérve a számára, ha már az életben nem tudott tökéletes boldogsághoz jutni. Utána Rédei István a szegedi színtársulat jeles tagja, egykori jó embere elégítette ki egyik régibb óhaját, mikor elénekelte a nyitott sír szélén Dankó leggyönyörűbb műdalát, a „Hideg szobor vagy, meg sem értenél…” refrénűt. Erdélyi Kálmánék diszkrét kvartettje kísérte a szép éneket, amely mély hatást keltett. Utána a kvartett vett búcsút fájdalmas nótákkal. Úgy zokogott a hegedű, mint még talán soha. Az ősziessé vált hideg levegőben bánatosan szálltak az akkordok a magasságba, a gyönge szellő talán a dalköltő lelke volt, amint sorba öleli viszonzásképpen az ő lelkének barátait, a vele örvendő, most vele síró jó embereit. Mikor pedig ahhoz a dalhoz jutottak, amely a lemenő napról szól, meg a temető beszélő sírvirágairól – a szemekből már patakokban omlott a könny. Az utolsó percekben érkezett meg Hódmezővásárhelyről Szabolcska Mihály, a temesváriak poéta-papja, aki egyenesen a temetőbe hajtatott, hogy pár költői szóval végbúcsút vegyen a nótafától, aki az ő lelkéhez is nagyon közel állott. …Késő este volt már, mikorra betemették szegény Dankó Pistát a sárga rögök s oszladozni kezdett a közönség. Előbb azonban valóságos lázzal rohanták meg a koszorúkat egy-egy kis levélért, egy-egy pálmaágért, rezedavirágért. Édes emlék marad örökkön-örökké ifjúnak, leánynak. Abból szól hozzájuk kedves éjszakákon dalos, bűvös lelke a mi nótafánknak. Soha el se szárad, élni fog mindétig, míg a szívet, lelket mámorba borítja hol örömrepesve, hol meg szomorúan, bánatosan csengő szívből jött nótája, fényes öröksége a nagy nótafának. …Akkor ment le a nap, alig is jött föl ma, mintha gyászfátyollal lett volna betakarva ragyogó szép kékje. Hűs volt a levegő, de a könnyeinket csak nem szárította, hiszen mintha sosem akarna apadni, előtört megújra.
Akkor ment le a nap, elborult az ég is; elborult ma minden, minden a világon…
In: Szegedi Napló, 1903, április 2. .
