Dankó Pista hegedűje

.

A bevonulás

A kultúrpalota környékét már kora délután megszállta a sok ezerre menő tömeg. A város minden részéből valóságos zarándoklás indult meg a hely felé, ahol Szeged dicsősége megállapodik egy félórára, mielőtt örök nyugovóra menne. Fehérhajú aggastyánok, szülőik karján apró gyermekek, úri hölgyek, tisztviselők, polgár-emberek, parasztok, mind ünneplő ruhában nyüzsögtek a téren, mely a kultúrpalota és a közúti híd közt terül. A híd karfájára támaszkodva olyan sűrű sorban állt a közönség, hogy nem lehetett a híd másik oldalát látni. A kultúrpalotát övező parkkerítésnél rendőri kordon állt – melyre azonban alig volt szükség, mert a közönség megilletődött türelemmel várta a szomorú menetet – s e kordonon kívül, belül egyaránt szorongott a nép, belül csak annyi helyet hagyván, amennyi a gyászkocsinak kellett. Szorongásig megtelt, jobbadán előkelő hölgyközönséggel, a kultúrpalota előtt emelkedő halom s a lépcsőzet, ezen helyezkedett el a színház személyzete is. Az ablakok pedig mindenütt nyitva s tömve nézőközönséggel. Valami páratlanul impozáns képe volt a gyászgyülekezetnek, melyhez hasonlatost nem láttak még Szeged utcái. Igazán királyt illetett ez a hódolat és önmagához is méltóan királyt tisztelt meg vele Szegednek nemes érzelmekre mindig fogékony népe: a magyar nóta királyát. Névsort adni azokról az ezrekről, akik Dankó személyében a magyar zenét és a magyar irodalmat tisztelték meg részvétükkel, természetesen lehetetlen, de felesleges is. Mondhatjuk, hogy ott volt egész Szeged. Megjelentek a törvényhatóság főtisztviselői, Kállay Albert főispánnal Pálfy Ferenc polgármester, Tóth Pál dr. főjegyző, Rainer József főkapitány, Gaál Endre dr., Szekerke Lajos tanácsnokok, ott volt Polczner Jenő országgyűlési képviselő, Sévity Lázár gör. kel. lelkész, Tóth Antal népiskolai felügyelő, számtalan városi képviselő, és ott volt testületileg a helyi sajtó. Egész sereg népkör is elhozta koszorúját és gyászfátyollal behúzott lobogóját, meghajtani annak holtteste előtt, aki a legalacsonyabb népből emelkedett lánglelke szárnyain a nagyok közé. Nagy számmal voltak idegenek is, nagyobbrészt életsorsosai a nótafának, a környékbeli muzsikusok, köztük Czutor Béla cigányprímás is, a vásárhelyi „Béla cigány”, aki feleségestől eljött könnyeit hullatni a cigány-király temetésén, s koszorúval gyarapítani a koszorúk töménytelen tömegét. Lassú zsibongás közt várt a közönség a vasúttól jövő szomorú menetet s csak akkor vett erőt mindenkin a megindulás, mikor megérkeztek az egyház temetési pompába öltözött szolgái: Varga Ferenc apát-plébános Römer Péter konviktus-igazgató, Peske Ernő és Farkas Szilárd segédlelkészek, Kis Gábor dr. hitoktató s hamarosan utánuk a halottas kocsi. Szép rendben helyet engedett a nép a koszorúkkal borított koporsós kocsinak, mely körül lovas rendőrök lovagoltak, a másik, tömérdek koszorúval megrakott kocsinak s a hosszú menetnek, mely a drága halottat a vasúttól idáig kísérte. Köztük volt Dankó megtört özvegye, édesanyja és leghűségesebb barátja, diadalainak osztályosa: Pósa Lajos. Jó három óra után kezdődött a gyászszertartás, melyben a kántori teendőket Hajabács László belvárosi főkántor végezte. A halottért való könyörgés szent szavainak hatása szemmel látható szelíd elborongás volt, melyet még nevelt a színtársulat búcsúdala a „Mért oly borús…” kezdetű halottas-ének a szertartás befejeztével. Ezután Tömörkény István búcsúzott el mindnyájunk nevében mindnyájunk halottjától, akit hozzá különben a múltnak annyi emléke kötött. Mélységes filozófiájú búcsúzójában nem zúgolódik a sors ellen, mely elragadta tőlünk a kincset, melynek tán nem tudtuk kellőképp gondját viselni, de rezignációja borúján is keresztülvilágított aggodalma reszkető tüze: lesz-e, aki pótolni tudja Dankót? A sok szemtől megsiratott beszéd itt következik:

A holdvilág úgy tudja és úgy is lesz neki igaza, hogy kint van a temetőben a romlandó porhüvely, de itt van és megmaradt a nemzetnél, a magyarságnál Dankó Pista dalának halhatatlansága, amelyek élni fognak addig, ameddig magyar dalt és magyar virágot terem a réti mező. Nehéz és küszködéssel teljes életedben magad fontad meg magadnak a halhatatlanság lángoló, fényes tűzkoszorúját és az, valamint emlékezeted nem fog elmúlni soha. Most van a nap lemenőben… Ligeted elhervadt, sírod megnyílt. Puszta és kihűlt szívedet hulló bánatrózsákkal takargatjuk. Lemenőben van a nap, te kimégy a temetőbe: bánatunk, gyászunk és szomorúságunk sötét lovag gyanánt lépdel a koporsód után. Eredj utadra, Pista, eredj el közanyánk ölébe a nyugalomnak csöndes éjjelébe. Isten veled. Áldjon meg az Isten a haló porodban is… Pósa Lajos csupa szív, csupa szenvedély, csupa fájdalom beszéde következett ezután. Lánggal lobogó költemény, a szent rajongás dithirambja, melyben a testvér fájdalma a honfi büszkeségével vegyül. Búcsúszavait a következőkben sikerült följegyeznünk:

Kedves testvéreim, elvált dalostársam, koszorús költőm, édes hegedősöm, Dankó Pista! Eljöttem utánad a halhatatlanság csillagösvényén szerette szülőfölded áldott talajára. Láttam az ország fővárosában megdicsőülésedet, amelyhez hasonlóban Kossuth apánk temetése óta senkit se részesített Budapest népe, csak téged, egyszerű szegedi cigányprímás, Dankó Pista! A háztól, melyben eláradt szemeiben a halálos álom, a nyugati pályaudvarig, kétszázezer ember állott sorfalat tiszteletedre, megemelve kalapját koporsód előtt! Állj meg egy kissé, mielőtt megindulnál utolsó utadon, csak addig állj meg, míg vergődő lelkünk siralma fölér az egekbe a fájdalom szárnyain, míg tenger bánatunk koporsódra hullajtja könnyeit! Emeld fel szemfödődet: nézd, Szeged népe környez, az fogja halotti lepledet! Jaj, ha feltámadnál, hogy kapnánk fel testedet, milyen ujjongva vennénk vállainkra, milyen diadalommal hordoznánk meg gyászoló utcáin szülötte földednek, amelybe eljöttél aludni, pihenni! Hiába nyitogatom koporsód fedelét a fájdalom erejével, nem lebben meg sötét szemfödeled. Gyönge karjaid nem bírják fölfeszegetni koporsód szegeit, melyek átszögezik a mi lelkünket is. Dalkirály! Eltörött a hegedű, de lepattant húrjai a halhatatlanságnak zengettek. A rögben születtél, de a legmagasabban ragyogó csillagokba szállottál fel. Koldusnak születtél, s királyt illető tisztelettel viszik koporsódat örök nyugodó helyére. Nem tanultál kótát, úgy énekeltél, mint a madár: de dalodban benne kacag erdeink vadgalambja, csalitos ligeteink csalogánya, benne zokog Tiszánk locsogása. A magyar ég verőfényének, borulatának arany tükre vagy te, én kedves testvérem, elvált dalostársam, édes hegedősöm, Dankó Pista! Minek írjak én többé dalt, ha te meghaltál? Ki csinál rá muzsikát, édeset, mint a csurgatott méz, lágyat, mint a rózsalevél, szelídet mint a déli fuvalom, haragosat, mint a förgeteg? Legjobb lesz, ha daltermő lantomat gyászfátyollal borítom s szobám falára akasztom, vagy még jobb lesz, ha összetöröm, hogy utánad senkinek ne teremjen rajta nóta? Oh, mért nem ád Isten karomnak erőt, hatalmat, hogy aszott melledből kiragadva kihűlt szívedet, feldobjam a napba, az örök tűzbe, egyetlen kútforrásába minden életnek, hogy ezer pacsirta, ezer fülemüle képében szálljon vissza újra a földre! Szeged ifjúsága! ha halottak ünnepén megemlékezel néped nagy halottjairól: sohase feledkezzél meg a sírhalomról, mely a szegény cigányprímás hamvait takarja! Szent kötelességednek tartsd elzarándokolni a szent helyre s szíveddel, lelkeddel ráborulni a porszemekre, melyek alatt ő alussza álmát! Szeged népe, tudod-e, ki volt Dankó Pista? Milliók elporladnak, milliókat elfelednek: az ő nevét a halhatatlanság ringatja karján. Se államférfi, se író, se költő, se művész, se katona, se senki nem él ma köztünk, akinek annyi jussa volna a halhatatlanságra mint neki, akinek dicsősége testvér a Petőfi Sándoréval. Nem elég azt elismeri, hogy e koporsó hallottja ércnél maradandóbb emléket emelt magának dalaiban – vegyétek elő filléreiteket s állítsunk külső emléket is az ő dicsőségének: hegedűs szobrot a nótás Dankónak! Tán majd csillagos estéken, holdas éjszakákon belopódzik lelke a szoborba megelevenedik tüzétől a holt anyag, előveszi koszorús vonóját s húzza szívreható dalait Szeged álmodozóinak. Dankó Pista, édes testvérem, kedves dalostársam, édes hegedősöm: Isten veled! A búcsúbeszédek felkeltette fájdalomra szinte enyhítőleg hatott a szegedi dalárda felbúgó éneke, melyet, Erdélyi Sándor karnagy vezetett. Az első ének alkalmi szövegét a „Daru madár…” dallamára maga Erdélyi szerezte, Dankónak szinte hűséges barátja s a legtöbb szerzeményének hangszerelője volt. Utoljára Dankónak egyik legrégibb szerzeményét énekelték, a „Habra hab siet…” kezdetű dalt s a nótafa azok mellett a dallamok mellett indult meg utolsó útjára, melyek megnyitották előtte a dicsőség arany-kapuját. S csak most, a menet megindulásakor tetszett meg: micsoda óriási tömeg gyűlt össze végtisztesség tételére Szeged országos hírű fiának; 15-20.000 főre lehet tenni a népet, mely a költő szomorú útját diadalúttá változtatta.

Akkor ment le a nap, elborult az ég is; elborult ma minden, minden a világon…

.