Joe Bácsi képes, verses, dalos blogja

Petőfi Sándor

Pacsirtaszót hallok megint

Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Miként ha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrúl a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad. ..........,,,,,,,,,......

Kakasszóra hajnal ébred,
Én lányokkal nem beszélek.
Mert ha szólok őhozzájok,
Hajnal lesz a két orcájok.

.

Így valaki azt gondolná,
Én is kakas vagyok talán;
S hej, a kakas hamis madár,
Untalan más fészekhez jár.

.

Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem filemile vagyok,
Egy a fészkem, egy a párom,
Egyért élek a világon.

Lehetsz fent, és lehetsz lent,
fentrõl lent van baj, és lentrõl pedig fent.
Ó, az óriás vállán törpe áll, és büszkén trombitál:
"De nagyra nõttem már!"
Tudod jól, számíthatsz rám,
nálam mindig van egy újabb mutatvány.
Ó, s ha ketrec nélkül morgok kicsit, ne izgasd magad;
tudod, itt senki nem harap.
Míg a törpe ordibál,
míg az óriás félreáll,
míg az õrült körbejár,
miénk ez a cirkusz,
itt mindenkire szerep vár.
Szól a fej: "Hajtani kell!"
De a jó bringákra mások szálltak fel.
És én a görkorcsolyás álmok mögött gyalog maradtam,
de nincs egy rossz szavam.
Állj mögém, szurkolj nekem,
és ha együtt nyerünk, hajolj meg velem.
Ó, a páholyból majd éljenzés és virág száll felénk;
nekem ez épp elég.
Míg a törpe ordibál,
mert az óriás vállán áll,
míg az óriás félreáll,
mert a törpe ordibál,
míg az õrült körbejár,
miénk ez a cirkusz,
itt mindenkire szerep vár.
Mindenkire szerep vár.
Ha én vagyok én, és te vagy te,
ki a bohóc, én vagy te?
Ha én vagyok én, és te vagy te,
ki megy ki, és ki jön be?
Ha én vagyok én, és te vagy te,
ki megy fel, és ki jön le?
Ha én vagyok én, és te vagy te,
ki a bohóc? Én meg te.
Míg a törpe ordibál,
mert az óriás vállán áll,
míg az óriás félreáll,
mert a törpe ordibál,
míg az õrült körbejár,
miénk ez a cirkusz,
itt mindenkire szerep vár.
Kússzunk fel, a lépcsõ vár,
kár, hogy néhány csúszda megfordítva áll.
És lenn a háló kissé elszakadt, de így izgalmasabb,
s van, aki nézi csak.
Tudnod kell, fontos szabály:
ha a legkisebb a legtetõre áll,
õ mindenkinél ügyesebb, és fentrõl mindent lát;
figyeld az õ szavát.
Míg a törpe ordibál,
mert az óriás vállán áll,
míg az óriás félreáll,
mert a törpe ordibál,
míg az õrült körbejár,
miénk ez a cirkusz,
itt mindenkire szerep vár.
Miénk ez a cirkusz.
Mindenkire szerep vár.
Miénk ez a cirkusz.
Min-den-ki-re szerep vár.
Min-den-ki-re szerep vár.

.

Presser Gábor / Dusan Sztevanovity

hosszú nappalokon s éjszakákon át
feküdt betegen egy szőke hajú kislány
a kislányhoz egyszer egy látogató jött,
aki egy festményt hozott magával a karján

elmondta a kislánynak hogy ezt a képet ő festette régen
festett még sokat, mégis ez a legkedvesebb
és ezért ezt az egyet bárki is kérte tőle sosem adta el
pénzzel nem tudta ezt megfizetni senki

egy hírt hallott egy barátjától
egy szomorú kisleányról
s elhozta a festményt az ára csak egy mosoly,

a kislány erre csendes szóval így válaszolt,
"nagyon köszönöm a képet s azt hogy ily kedves volt
de a festményéért kár,
hisz örömet e kép számomra nem sokáig jelent már
az időm lassan lejár,

mert mióta sorsom így az ágyamhoz köt,
csak a fecskefészket figyelem az ablakom előtt
s mikor elszállnak a fecskék a hajnalt többé sosem látom már"

a festő sajnálta, hogy műve ennyit ér,
elment s elvitte a csodálatos festményt
s csak arra gondolt vajon mit tegyen,
hogy a fecskepár még télen is ott őrizze a fészkét

a kislány elfeledte gyorsan őt
s nézte az ablakon át azt a karcsú fecske párt
a szemközti ház ereszére hó hullott már
el is repült messze délnek minden vándormadár

távol jártak mind a fecskék
de az a kettő itthon maradt őrizni a fészkét
s a kislányban a reményt
és egyre jobban hitte el sem szállnak talán

lassan meggyógyult és egy napon már lábra is állt
és az első rövid útján
ott lenn a havas utcán
a fecskefészket nézte meg a szemben lévő ház falán
és akkor jött csak rá, hogy festve van a fecskepár!

.

Schöck O.-Sztevanovity D.

.

.