Wass Albert:Nagypénteki sirató. Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, | . *********************************************** Munkácsy Mihály képei az alábbiakban: Krisztus trilógia.
.Ecce Homo (Íme az Ember) 1896
Krisztus Pilátus előtt (1881)
Golgota (népiesen Kálvária, 1884)Képek forrása: Wikipédia |
.
| ......................... | Darumadár fenn az égen.... Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál. |
.
Az alábbi képet Geni -től kaptam.
Rám gondolt mikor fotózta a tengerünk.
.
.
Az alábbi dal jutott eszembe a tengerről:
.
.
| ........................... | "Távol innen hívogat a tenger messze földön magasak a házak fenn az égen ezüstös repülők felhök felett messzire szállnak. Néha elfog egy nyugtalan érzés túl gyorsan mennek az évek valahol az utak végén hiába várlak téged. Még soha sem jártál arra, ahová a folyók rohannak ahol össze érnek a sínek, ahová a madarak szállnak. Refr.: Még sohasem láttad a tengert, feketén az éjszakában mi már nem taposunk, lábnyomokat a föld porában. Évek óta hívnak a fények évek óta vinne a vágyunk annyi mindent, elhalasztunk mindig holnapra várunk. Refr. 2. Elérhető minden álom, ne add fel semmi áron egyszer még valóra válhat hogyha akarod hogy valóra váljon." |
| ............. | "Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész." |
| Alessandro Baricco |
| Zazie a metróban (Zazie dans le métro) | | |
|
Zazie vidéki kislány, Párizsba utazik nagybátyjához. Életteli, kirobbanó lénye meglepi Gabriel bácsit. Zazie nem akármilyen tizenéves. 65 évig akar iskolába járni, hogy tanárként megnyúzza a kölyköket. A modern nevelés eszközei, nagybátyja szerint a gyöngédség, a megértés. Zazie minden vágya, hogy metrózzon. De pechére, éppen sztrájkolnak a metrósok. Nagybátyja barátja Charles, taxis, s egy kicsit körbefurikázza Zazie-val a várost. De még neki ez sem elég.
| |
.
.
.
.
– Igazán bűbájosak a bakfisok – mormolta szórakozottan Gabriel, vállalva a vértanúságot.
– Ha nem szereti a gyermekeket – szólt közbe az özvegy –, miért vállalja a nevelésüket?
– Ez meglehetősen hosszú történet – mondotta Gabriel.
– Mesélje el – nógatta a hölgy.
– Köszönöm – hárította el a mesét Zazie –, már hallottam.
– De én nem – szögezte le a hölgy.
– Arra meg szarunk. Na, bácsi, mi a válasz?
– Mondtam már, hogy nem, nem és nem.
– Eléggé következetes a gondolkodásmódja – jegyezte meg az özvegy, abban a hitben leledzvén, hogy valami eredetit mondott.
– Milyen makacs, valóságos kis öszvér – állapította meg elérzékenyülten Gabriel.
Ezután a hölgy a következő, az előbbinél nem kevésbé találó megjegyzéssel rukkolt elő:
– Úgy veszem észre, nem valami alaposan ismeri ezt a kislányt. Azt lehetne mondani, hogy most fedezi fel a jótulajdonságait.
A „jótulajdonságait” szót idézőjelek között gügyögte.
– A seggem lyukának vannak jótulajdonságai – dünnyögte Zazie.
.
Jeanne Lalochère hirtelen felébredt. Szakvéleményt kért az éjjeliszekrényre tett karórájától: hat óra elmúlt.
– Rohannom kell.
Néhány másodpercet mégis azzal töltött el, hogy szemügyre vegye a fickót, aki meztelenül horkolt mellette. Figyelmesen megnézte nagyban, majd kicsinyben, nevezetesen azt a tárgyat vizsgálgatva unottan és higgadtan, amely egy nap és két éjszaka annyit foglalkoztatta, s amely most inkább jóllakott pólyásbabához hasonlított, mintsem nyalka, tüzes gránátoshoz.
– És méghozzá buta is.
Gyorsan felöltözött, különböző dolgokat hajigált be a retiküljébe, és úgy-ahogy helyrepofozta az arcát.
– Nem szabad elkésnem. Ha meg akarom találni a lányomat. Ahogy Gabrielt ismerem, biztos, hogy halálpontosan ott lesznek. Hacsak nem történt vele valami.
Szívére szorította a szájrúzsát.
– Hacsak nem történt vele valami.
Befejezte az öltözködés műveletét. Még egyszer megnézte a mukiját.
– Ha újra eljön, és felkeres. Ha nagyon erőlteti a dolgot. Talán nem mondok nemet. De én nem futok utána.
Csendesen becsukta maga után az ajtót. A szállodaportás taxit szerzett neki, és félre a pályaudvarra ért. Egy kicsit elbámészkodott, majd átment az indulási oldalra. Rövid idő múlva megérkezett Zazie, egy férfi kíséretében, aki a táskáját vitte.
– Nini – üdvözölte Jeanne Lalochère –, Marcel!
– Amint látja.
– De hiszen ez a gyerek állva alszik!
– Nagyot lumpoltunk. Nézze el neki. És nekem is nézze el, ha most elpályázom. Nincs valami ragyogóan. Na, tűnök is el. Viszlát, kislány.
– Viszontlátásra, möszjő – köszönt el (lélekben egészen másutt járva) Zazie.
Jeanne Lalochère felsegítette a fülkébe.
– Na, és jól mulattál?
– Hagyján.
– Láttad a Metrót?
– Nem láttam.
– Akkor mit csináltál?
– Öregebb lettem.
.
Forrás: Wikidézet
Ma szép napra ébredtünk, igazi kiránduló idő köszöntött ránk. A mamát elvittük a falusi házához, mert már nagyon hiányzott neki a megszokott környezet. Mi pedig elindultunk a hétvégi telekre megcsodálni, hogy várja-e már a tavaszt a természet, rügypattanás és szirombontás kiséretében. Oda felé Csempeszkopács határában találkoztunk egy igazi gólyával, a réten eleség után kutatott. Kámban pedig a villanyoszlop tetején egy gólyapár elfoglalta fészkét, éppen a lak csinosításával voltak elfoglalva. Most már végképp itt a tavasz, üzenem az útfenntartónak, vidáman beszedhetik a hófogó rácsokat az utak mentéről. A telkünk melletti kiserdő szélén sok kék, lila ibolya nyílott. Szedtünk egy kis csokorral, hazáig kísért bennünk az ibolya illat a kocsiban. Szép lesz az álmunk, gondoskodik erről a megérkezett költöző madarak látványa és a tavasz legillatosabb, legszebb virága.
Meg még azért is, mert a mama meglepett bennünk egy szép tavaszi verssel:
.
.
Villásfarkú fecskemadár,
jaj de régen várunk!
Kis ibolya, szép hóvirág,
kinyílott már nálunk!
Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
ide-oda járnak.
.
Tompa Mihály
.
A gólyához
.
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol –
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidűlt fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen!
