Ma szép napra ébredtünk, igazi kiránduló idő köszöntött ránk. A mamát elvittük a falusi házához, mert már nagyon hiányzott neki a megszokott környezet. Mi pedig elindultunk a hétvégi telekre megcsodálni, hogy várja-e már a tavaszt a természet, rügypattanás és szirombontás kiséretében. Oda felé Csempeszkopács határában találkoztunk egy igazi gólyával, a réten eleség után kutatott. Kámban pedig a villanyoszlop tetején egy gólyapár elfoglalta fészkét, éppen a lak csinosításával voltak elfoglalva. Most már végképp itt a tavasz, üzenem az útfenntartónak, vidáman beszedhetik a hófogó rácsokat az utak mentéről. A telkünk melletti kiserdő szélén sok kék, lila ibolya nyílott. Szedtünk egy kis csokorral, hazáig kísért bennünk az ibolya illat a kocsiban. Szép lesz az álmunk, gondoskodik erről a megérkezett költöző madarak látványa és a tavasz legillatosabb, legszebb virága.
Meg még azért is, mert a mama meglepett bennünk egy szép tavaszi verssel:
.
Móra Ferenc: Fecskehívogató
.
Villásfarkú fecskemadár,
jaj de régen várunk!
Kis ibolya, szép hóvirág,
kinyílott már nálunk!
Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
ide-oda járnak.
Rózsa, rózsa, piros rózsa
nyitogatja kelyhét;
itt a tavasz, lessük, várjuk
a csicsergő fecskét.
.
.
Tompa Mihály
.
A gólyához
.
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol –
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidűlt fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen!
