.
Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.
- Mit gondoltok, most mennyi vagyok?
Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.
Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetűtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetűtojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.
Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.
Azt kérdeztem:
- Mondd, mit csinálsz, Auspitz?
Azt mondta:
- Eszem.
Azt kérdeztem:
- Mit eszel, Auspitz?
Azt mondta:
- Kérlek szépen, tetűtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.
Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:
- Ne beszélj bolondokat, Auspitz.
- Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? - kérdezte.
Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetűt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.
- Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét - mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.
Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.
.
