Apáti Kovács Béla: Madárijesztő és a kánya
.
 | . | A madárijesztő kint állt a határban. Nagyon unatkozott. Már napok óta csak tétlenül nézte a kék eget. Félelmetes híre gyorsan elterjedt a környéken a friss tavaszi szél szárnyán. Ezért az éhenkórász, tollas népség messze elkerülte a vidéket. Máshol keresett magának eledelt. | |
--Nem félsz tőlem? - kérdezte kíváncsian.
--Ugyan, miért féljek tőled - nevette el magát a kánya - Öreg madár vagyok már, és jól ismerem a fajtádat. Hiszen még lábad sincs, hogy futni tudnál utánam. Csak egy hosszú bottal leszúrva állsz a földön. Láttam, amikor a gazda összeeszkábált a múlthéten. Valamikor a kalapot is ő hordta, de már megunta, és ki akarta dobni. Felesége javasolta, hogy a kalap legyen a fejfedőd. Neki köszönheted ezt a sok elhasznált holmit. Meglásd egyszer csak egy nagy szél lekapja a fejedről, és messze repíti a pusztában.
--Igen gúnyosan beszélsz rólam - mondta kissé felháborodva a madárijesztő - Ne várd meg, hogy mérges legyek, mert akkor jaj neked.
--Ne nevettess! Mit tudnál tenni velem? Amint mondtam, még menni se tudsz. Éjjel, nappal itt strázsálsz a semmi közepén. Ha még legalább repülni tudnál, mint én.
A madárijesztő ezen elgondolkodott. Igaza lehet a kányának, milyen jó lenne, ha tudna repülni. Senki sem tanította meg erre a tudományra.
Amint ott töprengett magában, hitelen átvillant az agyán, mi lenne, ha megtanulna repülni, és ő is az egek ura lehetne. Mennyivel jobb dolga lehetne, nem kellene egész nap itt rostokolnia. Bejárhatná a Föld összes országát. Talán még a Déli sarkra is eljuthatna. Mi lenne, ha megkérné a kányát, hogy tanítsa meg repülni.
Ez nagyon tetszett neki. Bizonyára ez az öreg, fekete madár nem utasítja vissza a kérését. Repülve munkáját is jobban el tudja majd végezni.
Megköszörülte a torkát, és a madárijesztőhöz fordult:
--Idefigyelj, barátom! Légy szíves tanítsál meg repülni. Olyan jó lenne, ha én is tudnék!
Ezt meghallván a kánya kissé meglepődött, de egy kis idő múlva beleegyezett, hogy megtanítja a madárijesztőt repülni.
--Nem bánom, megtanítalak. Mikor akarod kezdeni a tanulást? - kérdezte a kánya.
--Akár most azonnal - jött a gyors válasz - Mit kell tennem, hogy repülni tudjak? Meglásd, nagyon jó tanítványod leszek. Mindenben követem a parancsodat.
A kánya néhányszor körberepülte a madárijesztőt, és meggyőződött, hogy nincs-e ember a környéken, majd nekilátott a tanításnak.
--Először is - kezdte - ebből a vacak, kimustrált kabátból szárnyakat készítünk számodra. Ugye, tudod, barátocskám, aki repülni akar, annak kellenek szárnyak. Nélkülük nem repülhetsz az egekbe.
A tanítómester szaporán csipkedni kezdte a kabátot. Hol itt, hol ott csípett le belőle egy darabot.
--Így nem jó, úgy nem jó - mondogatta nagy szakértelemmel.
Közben a tanítvány meg türelmetlenkedett:
--Mikor repülhetek már?
--Türelem, türelem - nyugtatgatta - Precíz munkát igényel a repülés. Szeretném, ha a magasból a földre pottyannál és összetörnéd magad. Nézd, még itt is van egy felesleges darab, ami balesetet okozhatna, ha éles szemem nem venné észre.
Ez némileg megnyugtatta a madárijesztőt, és türelmesen várt, hogy a kánya elkészüljön vele.
Telt - múlt az idő, a földön már több ruhafoszlány volt, mint szegény madárijesztőn, de még mindig nem volt kész a repülésre.
Sajnos az ócska kalap sem úszta meg az átalakítást. A kánya nagy szakértelemmel lyukakat csipkedett rá.
--Ezek azért szükségesek, mert amikor repülsz a légáramlat szabadon tudjon közlekedni a tested körül - magyarázta a fekete madár - Még ide is kell egy biztonsági lyuk. Jó, hogy nem feledkeztem meg róla. Képzeld el, ha nem csipek ide egy lyukat, jönne egy kóbor szellő és téged földre hajítana. Még rágondolni is szörnyűséges, mi történne veled.
A csőrével egy nagyot csipet, és akkor megtörtént a tragédia. A régi, elvékonyodott kalapvászon ezt már nem bírta ki és elszakadt. Az éppen arra kóricáló szél azonmód lekapta a fejéről és messzire hajította.
A madárijesztő ott állt kalap nélkül. Szegényke olyan nevetséges volt, hogy aki meglátta hangosan hahotázni kezdett.
Kalap nélküli madárijesztő, és ráadásul ruha is alig volt rajta. Csupán csak két keresztbe kötött bot árválkodott a nagy pusztaságban.
Amelyik madár arra repült, az mind felkiáltott:
--Nézzétek, mi lett a félelmetes madárijesztőből! Tegnap még minden madár reszketett tőle, ma meg milyen szánalmas.
A kánya jól elintézte a szárnyalni vágyó őkelmét. Nemhogy az egekbe nem jutott el, de még az állását is elveszítette. Amikor a gazda kijött a határba, megrökönyödve látta, hogy az egykor szépen felöltöztetett botokon madarak ülnek és vígan szemlélik a vetést. Bizonyára azon gondolkodtak, melyik soron kezdjenek el lakmározni.
--Szedte vette teremtette, hess hitvány madárnépség! Milyen egy madárijesztő, aki otthont ad a madaraknak? - kiáltotta el magát a gazda, és mérgében kitépte a két botot a földből.
Olyan messzire elhajította azokat, hogyha akarta volna, akkor sem találta volna meg a nagy fűben.
Szegény madárijesztőnek így ért véget az élete. Talán, ha nem vágyott volna a fellegekbe, akkor ma is büszkén feszíthetne a posztján.
.
Forrás: Meseország
