Erőss Zsolt: a Hópárduc talpra állt
.
Egy nepáli alaptáborban éjszaka elsétált a sátra mellett, de reggel már csak a lábnyomait látta a hópárducnak Erőss Zsolt, aki a jobb lábszára amputálása után nyolc hónappal 7100 méter magasra jutott. Azóta meglett az újabb nyolcezres hegy is. A Hópárduc talpra állt..
.
Odafönn, a nagyteremben forog a film: Erőss Zsolt az edzőteremben erősít, a gyógytornász segítségével emelgeti a lábait, majd műlábbal lépeget. Előbb mankóval, később bottal. Lenn, a mozi előcsarnokában nyílik az ajtó, és valósággal beviharzik Erőss Zsolt. Mosolyog, szabadkozik, amiért késett, pár percet még kér, aztán lehuppan a karosszékbe. Játsszunk egy kicsit, mondom, és megkérdezem, látott-e már hópárducot. Kiderül: a nyíregyházi állatkertben igen, de azt vegyük úgy, hogy meg sem történt, hiszen eléggé kiábrándító volt, ahogy süttette a hasát a rácsok mögött. Annál nagyobb élmény volt, amikor látni ugyan nem látta a hópárducot, de reggel, a nepáli alaptáborban, a sátor körül, a friss hóban felfedezte a lábnyomait. Ez így van jól, elvégre a hópárduc rejtőzködő állat, mondja. És magányos, teszem hozzá. Ha úgy vesszük, egy kicsit a hegymászó is az. Mondják, amíg valaki egyedül van, és úgy indul el a hegyre, nagyobb teljesítményre képes. Míg ha már van felelősség - feleség, gyermek iránt, akkor a hegyen a félsz is társául szegődik. És könnyebben hibázik...
- Én nem érzem, hogy nagy különbség lenne a két állapot között. A hegymászás nem jelent extrém kockázatot. Sok ember pusztán azzal, hogy autóval közlekedik, sokkal több kockázatot vállal. De lehet, hogy azok is, akik otthon, a fotelban ülve bámulják a tévét - mondja, majd azon tűnődik, vajon miért alakult úgy, hogy nálunk az aktivitás jelenti a kockázatot, míg a passzivitás egyenlő a biztonsággal.
Erôss Zsolt a Hópárduc talpra áll címû dokumentumfilm díszbemutatóján - Fotó: Kiss Teodóra
.- Volt egy konzílium, ahol jó orvosok, jó szakértők mondták el, mire számíthatok. Én viszont tudtam, hogy nekem nem elég az, hogy megmarad a lábam, de azzal csak a közértig tudok elsétálni. Így számomra az amputáció volt a jó döntés.
Erről szól az a dokumentumfilm is, ami az amputációtól, a rehabilitációtól az újabb nyolcezres hegyig vezető utat mutatja be, és aminek szombathelyi díszbemutatója után tapssal fogadta a közönség Erőss Zsoltot. A Hópárduccal dr. Vig Károly (hegymászó, egykori Erőss Zsolt-tanítvány) beszélgetett. Sok minden szóba kerül, így az is, vajon miért nem hallunk magyar hegymászósikerekről.
- Egyedül jobb mászni - válaszolja egy kérdésre, és el is magyarázza, mire gondol. Egy gyengébb mászótárs ugyanis növeli a kockázatot. És hogy milyen ott fenn, a hegyekben? Hát, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mi, a flaszterlakók képzeljük.
Ami pedig az összezártságot, az azzal óhatatlanul együtt járó súrlódásokat illeti, nos, arra is van megoldás. A konfliktusokat szőnyeg (vagy a mindent elfedő hó) alá kell söpörni, hiszen odafönn nem lehet ilyesmire fecsérelni a fizikai és a mentális erőt.
Apropó, mentális erő. Kérdés lehet az is, hogy vajon jó-e, hogy napjainkban a kommunikáció is könnyedén megoldható odafentről. Jó-e, ha eljutnak a hírek a hegyre?
Erőss Zsolt állítja: ezzel is tudni kell bánni. És persze kell egy olyan feleség, aki ügyesen szelektálja itthonról a híreket, és a kisebb problémákról bölcsen hallgat.
- Miért is mondaná el? Hiszen olyan messziről úgysem tudnék segíteni.
- Ha csupán egyetlen nyolcezres hegyet másztam volna meg, akkor minden bizonnyal azonnal rávágnám, hogy az, de én kilencet megmásztam. Így aztán könnyen kimondom, hogy Csoma fiam születése a legnagyobb kalandom. Főleg, hogy én is ott voltam, és még csak el sem ájultam...
A Hópárduc tehát talpra állt. A csodálatra méltó, hősies küzdelmét megörökítő dokumentumfilm láttán pedig úgy tűnik, mintha ebben a nagy megmérettetésben szárnyai is nőttek volna...
.
**************************************************
.
Dönteni és elfogadni (jegyzet)
.
Forrás: ***VN*Hétvége***
.