NAGYMAMÁM A NAGY TITKOK HORDOZÓJA
'
Mikor kicsi voltam mindig irigykedtem kicsi társaimra, kiknek két nagypapájuk és nagymamájuk volt. Sajnos én csak az apai nagyszüleimet ismerhettem, de visszagondolva mégis sok szép emlék gazdagítja gyermekkorom, addig míg végleg el nem váltunk egymástól. A nagymamám minden titkok tudója volt, mivel nálunk szoktak összejönni az asszonyok, hetente szokták cserélni a "kártyás" titkot, és nemcsak ilyenkor meghányták, vetették a faluban történteket. Imádtam ezeket a pletykálkodásokat és játszás közben úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, de nagyokat derültem magamban a hallottakon. A sok vicces történet közben egy rettentő titok tudója lettem. Hallottátok, mi történt, a szentes Fáni lánya, a copfos Rezi szégyent hozott a családjára, a rokonság hiszi is meg nem is. Pedig igaz, nem zörög a haraszt ha a szél nem fújja! A lényege a történetnek, a Rezi csillagos ötössel végezte el a tanítóképzőt, de már akkor feszültség ütötte fel a fejét náluk, mikor a lányukat a megye legeldugottabb településére helyezték ki alsótagozatos gyermekeket okítani. Ez még csak a kezdet volt, mert a Balázs aki a felsősöket tanította elcsavarta a fejét a Rezinek és szegény lánygyerek megesett. Ellenezték a Rezinek nagyon a legényt, mivel nem katolikus vallású volt, hanem református. Micsoda szégyent hozott a Rezi a családra, legszívesebben elsüllyedtek volna szégyenükben, ráadásúl jön a gyerek és a pap nem fogja őket összeadni. Végül is nehogy szégyben maradjon a lányuk nagy titokban valahol, valamilyen körülmények között összeadta a fiatalokat egy megértő pap. Később úgy hozta a sors, hogy a copfos Rezi és az ura haza költöztek a falunkba és ott taníthattak. Mindenki megszerette őket, de azért a régi öregeknek a lelkében mégiscsak maradt egy halvány kis tüske és néha-néha alkalom adtán a felszínre törtek visszafojtott indulatok. Körülbelül húsz év telt el, mikor megszületett a fiúnk. Boldogok voltunk alig vártuk, hogy az időjárás kedvezőbbre forduljon és elvigyük megmutatni a szép fekete hajú, kerek arcú csemeténket a nagymamának, mert mi akkor már városban laktunk. Eljött a nap, meglátogattuk a nagymamát, aki örült a viszontlátásnak, mert már régen voltunk nála. Boldogságunk ráragadt, érezni lehetett alig várja már , hogy foghassa a kicsit. Nyúlt a fiúnkért a babakocsiba, hogy kiemeli, mert már rég volt az mikor kisgyermeket tartott a kezében. Közben megkérdezte: hogy hívják az aranyost? - Balázsnak, kis Balázsnak. A nagymama keze megállt a levegőben, arca hamuszínűre változott. - De nagymama, csak nincs valami baj, rosszul tetszik lenni? Várjon hozok vizet. - Nem kell fiam, dehát hogyan tudtatok ilyen lutrános nevet adni ennek a szegény gyereknek? Tudjátok a copfos Rezi ura a tanár bácsi se katolikus, hogy is jutott eszetekbe ilyen név. Aztán megnyugodott és a későbbiekben az unokái közül a Balázst szerette legjobban. Még azon a napon meglátogattuk a keresztapámékat, akik egypetéjű ikrek voltak, úgy hasonlítottak egymásra, mint két galambtojás. Szinte ugráltak örömükben a keresztanyámmal egyetemben, mikor meghallották, hogy milyen névre hallgat a fiúnk. - Balázs...Balázs de szép név. Balázs... Balázs szent Balázs és ki nem engedték adni a kezük közül, csak az etetés időtartamára. ' Ezt a történetet azért írtam ma, mert Balázs napja van és sok boldogságot kívánok a fiamnak és minden idelátogató kedves Balázsnak.
| |