Március zúg örökké

Zúg Március

Én szemfedőlapod lerántom:

kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver,

suhog a zászlós tűz a vérben.

Hüvelyét veszti, brong a kardlap:

úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom:

lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak,

népek nevében ! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát

roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi ! Sírodat rázom:

szólj még egyszer a Szabadságról!

Döbröntei Kornél

.

Átpingált március

.

Uramisten, mennyi csapodár kokárda,
nemzeti színre játszik a régi gárda,
s míg jó szokás szerint
törvényt tisztelni int,
cinkelt pakliból oszt, nem veszhet a parti,
minden gesztenyét magának kapar ki,
meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep,
hogy cafrangos hazafiként előtűnnek:
renegát hontiprók,
sorsunkba rondítók,
a vörösen fújtató, demokratikus
terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss
tegnapi kardlapozók, a halállisták
ihletői, és a larpurlar szadisták,
az ultrabal lator,
s vadbarom vallató,
testvércsiszár spicli, magyarkodnak bátran,
és más gonosztevők, bírói talárban.
Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti,
a hatalom kegye csak lezüllesztheti,
nagy hazugság, kis nép
fölkelésünk dicsét
most haynau-utódok kezdik zengeni,
s a húsos kondért köréből nem egedi
a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék;
népet hergel, szárazon tartva lőszerét,
s abban is biztos ám
marad hitbizomány
ez a 301-es parcella-ország,
átfestett frázisaik körülhordozzák,
mint véres kardot, mely egy táborba várna,
inkább a tűzharc: Jan Palach főnix-lángja-
maszlag és gumibot,
mi nekünk kijutott
a végső kenetet trágyadombon várva,
Uramisten, mennyi csapodár kokárda.