" Beteg a tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető,könnyen síró, messze néző. Búcsúzik a tél. Nappal már alig látni.Csak éjjel jár,mint a beteg, aki a nappalt átalussza,de a sötétben papucsot húz, és elmotoszkál a szobában, hogy ne legyen olyan hangos az óra, és ne legyen olyan rettenetesen mély a csend. Olyan a tél, mint a haldokló, akinek várnak a halálára. A rokonság összenéz, és a szemekben ez van: végrendelet nincs, minden a miénk... A tél tudja ezt és búcsúzik. De csak éjjel. Öregesen járja az erdőt, és megsimogatja a fákat, melyek most ébredeznek: -Nono, kis fák,miért borzongtok? Nem voltam szigorú hozzátok, ezt emlékbe hagyom... -És keze nyomán dér hull a fákra, melyet reggel leráznak magukról. Nem kell az öregember ajándéka senkinek. A fagyzugokban, északi dombtetőkön ott hevernek régi hórongyai. Piszkosan, tépetten. Nem mos, nem varr az öregemberre senki. Minek? Úgyis meghal... Mindenki tudja. Tudja a nap, tudja a szél, és tudják a felhők, akik szolgái voltak, és most széthordják utolsó rongyait, és komiszkodnak az öreggel, akár az emberek. Talán ők is tudják, hogy: kidőlt keresztfának senki nem köszön." Fekete István
' | |