.
Gyávaságból változott bátorrá Keres Emil színművész
Szerző: Kozma Gábor
A szombathelyi születésű Keres Emil (86 éves) kisgyermekként a jáki nagymamánál gyógyult ki a betegségekből. A vasi fővárosban szerelmesedett bele a színművészetbe. Tájszólása miatt Básti Lajos (későbbi partnere) örökre eltanácsolta e hivatás gyakorlásától. Ehhez képest...
.
Budapesti otthonának dolgozó szobájában adott randevút Keres Emil Kossuth-díjas színművész, aki a közönség által is kedvelt Konyec című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi főszereplő díját is kiérdemelte.
Nemrégiben hetven perces Ady-estet adott. Azért (is), mert kíváncsi volt, hogyan működik a memóriája. Közönsége konstatálhatta: hibátlanul. Tavaly a Nemzeti Színházban – Alföldi Róbert direktor meghívására – az aggastyánt játszotta a Lear királyban, a Radnóti Színházban az Oidipusz gyermekeiben lépett fel Bálint András igazgató felkérésére.
„Az öregkor megszépíti a gyerekkori élményeket”, jegyzi meg időutazásunk startján; máris a húszas évek végi, harmincas évek eleji Vas megyében találjuk magunkat. Olyan epizódokat elevenít föl, szemében ifjonti ragyogással, amelyek tartópillérei rendkívüli intenzitással zajló életének, pályájának.
| | Keres Emil érdemes és kiváló mûvész, háromszoros Jászai-díjas, köztársasági érdemrendes. Szép szonetteket is ír - Fotó: Szenkovits Péter
| . | „Hirtelen növésű, beteges, rossz étkű kislegény voltam, s allergiás asztmám lehetett; a családban ez sajnos öröklődik. Volt, amikor az iskolából kimaradtam. ´Bözsi, add ide ezt a gyereket! ´, kért el anyámtól nagyanyám, aki el is vitt Jákra, ahol mindig rendbe jöttem. Értett hozzám. Percenként dugott a számba valamit. Amikor a malacokat ment etetni, hozott nekem zsíros kenyeret; ha látom, hogy szürcsölik (ez tetszett nekem) a malacok a moslékot, hátha megjön az étvágyam. Meg is gyógyultam.”
Élete legelső, meghatározó színházi élménye a szombathelyi múzeum nagytermében bemutatott Erdélyi Mihály Sárga pitykés közlegénye volt. „Főiskolás koromban Kovács András filmrendező volt a kollégium igazgatója, ő és a társai arra kérték a hallgatókat, meséljük el, hogyan kerültünk kapcsolatba a színházzal, mi tette ránk legelőször a legnagyobb hatást? Azt nem mondták, hogy szakmai szempontból...
|
| | | | |
Amikor kiböktem Erdélyi nevét, azt hitték, hülyéskedek. Holott valószínűleg tényleg akkor ´moccanhatott meg´ bennem valamilyen átöröklött vonzódás a színház iránt.
Elragadtatással figyeltem. S aztán egyszer beállított hozzám – már Szolnokon voltam igazgató – Szalma Sándor, az Erdélyi-darab főszereplője. Gyerekszemmel gyönyörű, szép férfi volt; énekel, szerelmes, minden, ami egy gyerek számára újdonság. A szerelem kimondódik... Közli a titkárom, hogy Szalma Sándor keres, én pedig: ´kérem, hogy azonnal engedje be!´. Bejött egy megrokkant öregember. Elmeséltem, hogy ő volt az első, aki meghódított az alakításával s mi történt bennem. Először azt hitte, viccelek. Aztán soroltam az akkori társulat tagjainak a nevét. Mondtam, bármikor jön, le van szerződtetve, amíg én vezetem a színházat. Végül Pécsen maradt
.
.Szombathelyen, a főtéren laktunk, amit akkortájt Szentháromság térnek hívtak. A második szomszédban volt a katolikus legénykör, amelynek a színjátszó csoportjában kezdtem el statisztálni. Merthogy tele voltam teátrummal kapcsolatos ambícióval, meg voltam részegülve a színház közelségétől. Nyaranta rendeztek ünnepi heteket látványos műsorokkal, kulturális programokkal. Föllépett a legénykör színjátszó csoportja is, én meg ott lábatlankodtam. Nekem már gyerekként zöldre volt állítva a színházi szemafor. Az apai nagyapám egyébként komédiás volt”, mosolyodik el vendéglátóm, s megmutatja egy újság másolatát. „100 éve írta a gotthárdi sajtó”, ez a címe egy blokknak (Gotthárdi Hírek – 1997 augusztusa, főszerkesztő Szilágyi József), amelyben ez olvasható Keres Emil nagypapájáról (civil neve Kreisler Egbert volt): „Negyven arczú ember. Sauerteig József ezermester társulatával városunkba érkezett s érdekes mutatványokkal élvezetes előadás mellett mulattatja közönségünket. Az általa szétküldött jelentés a következő: nagy családi művész estély. Sauerteig mint amerikai bűvész tanár, szivarművész, mimikus...” Utóbb, fájdalom, a monarchia egyik kisvárosában, előadás után, harminchat évesen agyonverte két gazember. Mindössze nyolc-nyolc évre ítélték őket. Keres Emil édesapja árvaházban nevelkedett.
„Egyszer volt egy iskolák közötti, Ki mit tud-hoz hasonló verseny. A döntőt a szombathelyi Kovács Szálló tükörtermében tartották. A belépőjegy ötven fillérbe került, ami nagyon nagy pénz volt; igaz, kakaót és egy brióst is kaptunk, mint nézők. Én ugyanis nem neveztem be, de kíváncsi voltam a szereplőkre. Volt ének, hangszerszóló, tánc.
.Kellner József, magas, jóképű férfi, tanárember vezette a döntőt. (Színészként többször is meghívtak Kaposvárra, a városi könyvtárba, amelynek Kellner nevezetű igazgatója volt, a szakma doyenje. Az egyik előadóestem utáni beszélgetéskor megemlítettem neki Kellner József nevét. Kiderült, a testvére volt; a Don-kanyarban halt meg...) Kellner József elkövette azt a szakmai hibát – nem gondolt arra, hogy ennek következménye is lesz –, hogy bejelentette, a helyszínen is lehet jelentkezni. Eszembe nem jutott volna, hogy benevezzek. Nem is voltam úgy öltözve. Aranyos, szép ruhákban voltak a szereplők. Én meg pipaszár lábaimmal, rövidnadrágban ültem, és hallatlanul izgatottan néztem a műsorszámokat. S most jön a váratlan fordulat. Az utcánkban lakott egy fiú, Prisznyák György (az utca ´átka´ volt); fölírta egy papírosra a nevemet és odaküldte Kellner Józsefhez, aki pedig: ´van itt egy jelentkező ´. Úgy indultam el, mint akit kivégezni visznek. Remegő lábakkal, eszméletlenül. Magas dobogó volt. Fölértem. Körülnéztem. És akkor történt a csoda! Először éreztem életemben biztonságban magamat. S elkezdtem szerepelni. Amit tudtam, mindent elmondtam. Az ijedelem átváltozott olyan érzéssé, mintha fölkértek volna, hogy szerepeljek. Petőfi-verseket mondtam, aztán már saját átköltésben szavaltam azokat. Amikor már kifogytam a repertoáromból, népdalgyűjtő könyvecskéből tanult verseket, dalszövegeket adtam elő. A hatás kimondhatatlan volt; nem engedtek le. A végén már nem tudtam, hogy mit csináljak; nagyanyám a kezembe adott egy egérrágta füzetecskét, valami helybeli fűzfapoétának a kötete lehetett, mert ilyen versek voltak benne: ´A Perintben apró halak vannak, Szombathelyen szép utcák vannak... A múltkor, hogy szafaládét ettem, véghetetlen egészséges lettem, azt kérdezték, hol kapni és kinél, azt mondták, hogy az Ederhofer cégnél”. Erre azt hitték, mintha ez az egész meg lett volna előre szervezve. Csudákat! A véletlenek egybejátszása folytán ült ott a cég vezetője, aki elrohant, majd a kollégái tálcán szalámit, kolbászt hoztak. Ruháskosárban vittük el az ajándékot. A zsűritől egy nagy desszertet kaptam. A Prisznyák szaladt az apámért: ´Árpi bácsi, tessék jönni!´. Az meg megijedt, hogy valami nagy baj van. És ekkor történt, hogy azt mondta, legyél színész édes kisfiam, én nem lehettem az...”
Időutazásunk következő helyszíne a szombathelyi polgári. „Fontos szerepet játszott az életemben, gondolom az iskolatársaiméban is, dr. Nagyné Matics Anna osztályfőnök, aki irodalmat tanított. Gyönyörű volt; mint egy színésznő. Mindig úgy kezdődött az óra, hogy az éppen napirenden lévő író vagy költő művéből adott elő. Mi már ezt úgy vártuk, hogy nem igaz! Az egész osztály lelkesült érte. Tizenöt-húsz percig, esetenként fél óráig is tartott. Később a diákoknak is kedvet csinált; aki akart, fölmehetett a katedrára, szerepelhetett. Én nem mertem...”
A színiakadémián Básti Lajos (1911-1977) Kossuth-díjas színész közölte vele: ilyen – vasi – tájszólással soha nem lesz belőle színész. (Utóbb sokszor játszottak együtt, személyes és művészi barátság szövődött közöttük.) Aztán hősünk igenis megmutatta...
S vajon miből merített erőt?
„Meg fog lepődni: félelemből. Hogy elvesztem a hitem valamiben. Meggyőződésem volt, hogy nekem keresnivalóm van itt. Sohasem merült fel bennem, hogy bármilyen más foglalkozást találnék magamnak. Tulajdonképpen gyávaságból lettem bátor. Nagyon féltem. Mentem a Múzeum körúton, ott van egy antikvárium, megtaláltam egy gyógypedagógiai egyetemi jegyzetet, volt egy logopédiai része ennek és ott olvastam Bárczy Gusztáv (1890-1964) orvosnak, gyógypedagógusnak a nevét. Utána eljártam a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolára. Nagy Adorján, aki a színi akadémián a professzorom volt, nem mondta el nekem, hogy tud erről. Ugyanis a baráti köréhez tartoztak a gyógypedagógusok. Később nagyon jóba lettünk; a tanársegédje lettem.”
Keres Emil pályája mind a mai napig töretlen. 1961-től a Thália Színházat, 1973-tól 1985-ig (papíron ekkor ment nyugdíjba) a Radnóti Színpadot igazgatta. Mostani aktivitása is irigylésre méltó. A könyvespolcán Kodály Zoltán (1882-1967) Kossuth-díjas zeneszerző, zenetudós fényképe is látható, aki idősen is vett ógörög és latin órákat. Mondván, a következő életében is szüksége lehet rájuk. „Elérkeztünk a buddhizmushoz”, jegyzi meg Keres Emil. „Hogyha elfáradok, előveszem a német nyelvtant; legutolján a melléknévi igeneveknél aludtam el. Egyébként lemásoltattam magának két, a buddhizmusról szóló könyvnek a bevezetőjét... Ez pedig kiegészítő sportág”, mutatja szonettjeit. „A legutolsót, a Köszönöm címűt dr. Kristóf Vera főorvos asszonynak írtam, aki nem fogadott el tőlem pénzt.” Belekezd. Részlet belőle: „Letérdelve a szavak forrásához, / bánatnak, örömnek színeihez – / a köszönet háláján elmerengek...
Mert sok mindenről mesél az a légkör, / amelyet doktornő ránk vetít Ön – / a reménység kering az ereimben.” Fölolvassa a Szerep-ábránd címűt is. A két utolsó versszak: „Mindenki készülget egy életen át, / Erre a második szerepére / Hisz egy új társulat várja odaát Köztük leszek én is szerencsére, / Vágyott szerep-álmunk majd így él tovább, / S annak a darabnak sosem lesz vége.”
.
Forrás: ***VasNépe*Hétvége***
.
