.
Gyávaságból változott bátorrá Keres Emil színművész
Szerző: Kozma Gábor
A szombathelyi születésű Keres Emil (86 éves) kisgyermekként a jáki nagymamánál gyógyult ki a betegségekből. A vasi fővárosban szerelmesedett bele a színművészetbe. Tájszólása miatt Básti Lajos (későbbi partnere) örökre eltanácsolta e hivatás gyakorlásától. Ehhez képest...
.
Budapesti otthonának dolgozó szobájában adott randevút Keres Emil Kossuth-díjas színművész, aki a közönség által is kedvelt Konyec című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi főszereplő díját is kiérdemelte.
Nemrégiben hetven perces Ady-estet adott. Azért (is), mert kíváncsi volt, hogyan működik a memóriája. Közönsége konstatálhatta: hibátlanul. Tavaly a Nemzeti Színházban – Alföldi Róbert direktor meghívására – az aggastyánt játszotta a Lear királyban, a Radnóti Színházban az Oidipusz gyermekeiben lépett fel Bálint András igazgató felkérésére.
„Az öregkor megszépíti a gyerekkori élményeket”, jegyzi meg időutazásunk startján; máris a húszas évek végi, harmincas évek eleji Vas megyében találjuk magunkat. Olyan epizódokat elevenít föl, szemében ifjonti ragyogással, amelyek tartópillérei rendkívüli intenzitással zajló életének, pályájának.
  Keres Emil érdemes és kiváló mûvész, háromszoros Jászai-díjas, köztársasági érdemrendes. Szép szonetteket is ír - Fotó: Szenkovits Péter | . | „Hirtelen növésű, beteges, rossz étkű kislegény voltam, s allergiás asztmám lehetett; a családban ez sajnos öröklődik. Volt, amikor az iskolából kimaradtam. ´Bözsi, add ide ezt a gyereket! ´, kért el anyámtól nagyanyám, aki el is vitt Jákra, ahol mindig rendbe jöttem. Értett hozzám. Percenként dugott a számba valamit. Amikor a malacokat ment etetni, hozott nekem zsíros kenyeret; ha látom, hogy szürcsölik (ez tetszett nekem) a malacok a moslékot, hátha megjön az étvágyam. Meg is gyógyultam.” Élete legelső, meghatározó színházi élménye a szombathelyi múzeum nagytermében bemutatott Erdélyi Mihály Sárga pitykés közlegénye volt. „Főiskolás koromban Kovács András filmrendező volt a kollégium igazgatója, ő és a társai arra kérték a hallgatókat, meséljük el, hogyan kerültünk kapcsolatba a színházzal, mi tette ránk legelőször a legnagyobb hatást? Azt nem mondták, hogy szakmai szempontból... | |
Amikor kiböktem Erdélyi nevét, azt hitték, hülyéskedek. Holott valószínűleg tényleg akkor ´moccanhatott meg´ bennem valamilyen átöröklött vonzódás a színház iránt.
Elragadtatással figyeltem. S aztán egyszer beállított hozzám – már Szolnokon voltam igazgató – Szalma Sándor, az Erdélyi-darab főszereplője. Gyerekszemmel gyönyörű, szép férfi volt; énekel, szerelmes, minden, ami egy gyerek számára újdonság. A szerelem kimondódik... Közli a titkárom, hogy Szalma Sándor keres, én pedig: ´kérem, hogy azonnal engedje be!´. Bejött egy megrokkant öregember. Elmeséltem, hogy ő volt az első, aki meghódított az alakításával s mi történt bennem. Először azt hitte, viccelek. Aztán soroltam az akkori társulat tagjainak a nevét. Mondtam, bármikor jön, le van szerződtetve, amíg én vezetem a színházat. Végül Pécsen maradt
„Egyszer volt egy iskolák közötti, Ki mit tud-hoz hasonló verseny. A döntőt a szombathelyi Kovács Szálló tükörtermében tartották. A belépőjegy ötven fillérbe került, ami nagyon nagy pénz volt; igaz, kakaót és egy brióst is kaptunk, mint nézők. Én ugyanis nem neveztem be, de kíváncsi voltam a szereplőkre. Volt ének, hangszerszóló, tánc.
A színiakadémián Básti Lajos (1911-1977) Kossuth-díjas színész közölte vele: ilyen – vasi – tájszólással soha nem lesz belőle színész. (Utóbb sokszor játszottak együtt, személyes és művészi barátság szövődött közöttük.) Aztán hősünk igenis megmutatta...
S vajon miből merített erőt?
„Meg fog lepődni: félelemből. Hogy elvesztem a hitem valamiben. Meggyőződésem volt, hogy nekem keresnivalóm van itt. Sohasem merült fel bennem, hogy bármilyen más foglalkozást találnék magamnak. Tulajdonképpen gyávaságból lettem bátor. Nagyon féltem. Mentem a Múzeum körúton, ott van egy antikvárium, megtaláltam egy gyógypedagógiai egyetemi jegyzetet, volt egy logopédiai része ennek és ott olvastam Bárczy Gusztáv (1890-1964) orvosnak, gyógypedagógusnak a nevét. Utána eljártam a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolára. Nagy Adorján, aki a színi akadémián a professzorom volt, nem mondta el nekem, hogy tud erről. Ugyanis a baráti köréhez tartoztak a gyógypedagógusok. Később nagyon jóba lettünk; a tanársegédje lettem.”
Keres Emil pályája mind a mai napig töretlen. 1961-től a Thália Színházat, 1973-tól 1985-ig (papíron ekkor ment nyugdíjba) a Radnóti Színpadot igazgatta. Mostani aktivitása is irigylésre méltó. A könyvespolcán Kodály Zoltán (1882-1967) Kossuth-díjas zeneszerző, zenetudós fényképe is látható, aki idősen is vett ógörög és latin órákat. Mondván, a következő életében is szüksége lehet rájuk. „Elérkeztünk a buddhizmushoz”, jegyzi meg Keres Emil. „Hogyha elfáradok, előveszem a német nyelvtant; legutolján a melléknévi igeneveknél aludtam el. Egyébként lemásoltattam magának két, a buddhizmusról szóló könyvnek a bevezetőjét... Ez pedig kiegészítő sportág”, mutatja szonettjeit. „A legutolsót, a Köszönöm címűt dr. Kristóf Vera főorvos asszonynak írtam, aki nem fogadott el tőlem pénzt.” Belekezd. Részlet belőle: „Letérdelve a szavak forrásához, / bánatnak, örömnek színeihez – / a köszönet háláján elmerengek...
Mert sok mindenről mesél az a légkör, / amelyet doktornő ránk vetít Ön – / a reménység kering az ereimben.” Fölolvassa a Szerep-ábránd címűt is. A két utolsó versszak: „Mindenki készülget egy életen át, / Erre a második szerepére / Hisz egy új társulat várja odaát Köztük leszek én is szerencsére, / Vágyott szerep-álmunk majd így él tovább, / S annak a darabnak sosem lesz vége.”
.
Forrás: ***VasNépe*Hétvége***
.
